A fák mesélték

A fák mesélték

 

„Okos, aki érti az embereket;

aki önmagát érti: ihletett.

Hatalmas, aki másokat legyőz;

aki önmagát legyőzi: erős.

Aki törekszik: nincs híján akaratnak;

aki megelégszik:gazdag.

Aki nem veszti természetét:

hosszú életű;

aki nem veszti emlékezetét:

örökéletű.”

-          Lao Ce: Tao Te King -

 

Első fejezet

 

A reggeli napsugarak

 

 

Hajnalban kelt fel. A felkelő nap sugarai gyengén bevilágítottak a kis faházba. Az ágyban, Steve mellett a felesége aludt még. Betakarta, reggelente kissé hűvös volt fent a hegyekben. Steve felvette piros ingét, kék farmerját és a fürdőbe ment. Szemei körül ráncok húzódtak meg, bár nem is csodálkozott így ötvenen felül már, vele járt a korral. Megmosakodott, majd a konyhába indult le. A folyosó bal oldalán lévő szobába benézett; a kislánya mélyen aludt, átölelve a kis plüss nyusziját. Steve elmolyosodta magát és tovább ment.

Ahogy leért bekapcsolta a kávéfőzőt. A hűtőből szalámit vett elő, a spájzból kenyeret. Amint lefőtt a kávé, az asztalhoz ült és reggelizni kezdett, közben kortyolgatta a kávéját.

Hallgatta a reggeli csendet; a madarak csiripelését, a család szuszogását, a medvék brummogását, itt fent minden visszhangzott.

Elfogyasztotta az ételt, elmosogatott és indult is dolgozni.

Kilépett a házból, a napsugarak meleget adtak, így az idő kellemes lett. Steve beült a Ford terepjáróba, felvette a napszemüvegét és beindította a motort.

A hegyekben az utak kanyargósak voltak, fákkal szegélyezve. Lehetett látni őzeket, sündisznókat, egy medvét is a távolban. Fél óra alatt megérkezett a telepre, ahol dolgozott.

-          Hé, Steve, van egy kis gondom, hallod?

Egy ideges férfi lépett a leparkolt autóhoz. Kopasz, vékony volt, de jó dolgozó ember, ő volt Carl Kenth.

-          Jó reggelt neked is, Carl!

Steve kiszállt az autóból, és barátságosan mosolygott. Nagydarab volt, kicsit hosszú hajjal, nagy szakállal és mélykék szemekkel.

-          Ja neked is reggelt, figyu lehet ma fog szülni Judy, annyira be vagyok szarva!

Steve átölelte a férfit, veregette a vállát, így próbálta megnyugtatni őt.

-          Nyugodj meg, kérlek- mondta Steve- Minden rendben lesz, és ha ma jön meg a fiad, akkor ma jön meg. Judy bent van a kórházban már?

-          Igen, este mentünk be, azóta nagyon erős fájdalmai vannak, vajúdik, hallod?

-          A születés az egyik legfájdalmasabb dolog és egyben a legszebb is az életben. Ne legyél be szarva, Judy-nak lesz nehezebb, tudod.

Carl bólintott. Örömkönnyek jelentek meg a szemeiben. Elindultak együtt, felvették a kézi fűrészt, behúzták és neki álltak a fákat aprítani.

 

Jessica felébredt. Egyből kereste a férjét, Steve-et, de rájött, hogy elment dolgozni. Megint tovább aludt, és csendben elment.

A nő sóhajtott, majd elnevette magát.

A fürdőbe ment, megfürdött azután felöltözött. A kislánya szobájába lépett be, csiklandozással felkeltette a gyereket, aki hatalmas kacagással ébredt fel.

-          Anya, kérlek ne, bepisilek!

-          Akkor hoppá ki kelni végre az ágyból! Ne legyünk lusták!

A kislány ki is ugrott és rohant a fürdőbe. Jessica addig lement a konyhába.

Látta, hogy a férje el is mosogatott maga után. Rázta a fejét és mosolygott. Azon gondolkozott, hogy korán reggel hogy van ennyi idegzete; még el is mosogat. Az összes férfi, akikkel ezelőtt élt, egyik sem mosogatott, a ruhájukat is össze-vissza hagyták, sepregetni meg egyenesen tabu téma volt náluk. Elképesztő volt számára, hogy Steve Hunter nem hogy saját maga után mosogat, de kimossa a család ruháját és minden este összetakarít a konyhában. Megfogta ezzel a férfival az Isten lábát, vagy, hogy is mondják.

A kislány megjelent, szemét dörzsölve, rózsaszín pizsamájában, jobb kezében a plüssel.

-          Gyere, ülj az asztalhoz, reggelizzünk, elkésünk az iskolából!

-          Nem az első alkalom.

-          Azt hiszem nem is az utolsó, Lily.

Kipakolt a hűtőből mindent és az asztalnál reggeliztek. Jessica a fejében a mai napot rendezte; iskola után egyből a posta, utána a nővéréhez majd meg kell főzni mire hazaérnek, mert Steve hozza haza a gyereket.

Amint végeztek, a kislány átöltözött, megmosakodott és egy rövid hiszti után beült az autóba. Jessica nem értette mire kell minden reggel ez a kis játék, de már hozzá szokott. Beindította a motort és a kanyargós utakon lettek.

 

Az iskola előtt megállt az autó.

-          Ígérd meg, hogy ma nem harapsz meg senkit, Lily, kérlek!

A kislány először elgondolkozott, majd gúnyosan nevetett. Göndör szőke haja volt, mélykék szemei csillogtak, és igen okos és virgonc volt tíz éves korához képest.

-          Ígérd meg!

-          Igen, megígérem, nem harapok meg senkit sem… de csak ma!

A kislány kiugrott az autóból és rohanni kezdett az épület felé.

-          Lily, találkozunk mi még!

Jessica igyekezett szigorú, mérges szülő lenni, de a végén elnevette magát. Az ő kislánya sokkal bátrabb, magabiztosabb volt, mint az osztálytársai vagy egyébként úgy az egész alsó tagozat. A tanároknak egyszer-kétszer meggyűlt a bajuk vele, bár nem rossz szándékú gyerek, csak kis kíváncsi és elég nagy az igazság érzete is. Ő védi meg a barátait is, csak néha túl vérre megy a dolog. Steve arra tanítja, hogy mi a kontroll.

 

Jessica elindult. A posta előtt leparkolt. A női táskájában megkereste a csekkeket és hozzá a pénzt is, majd kiszállt a kocsiból. Hirtelen mellette termett Mrs. Morris, a kisváros pletykása, igaz ez a gúny neve volt, de pontosan illett hozzá. Hatalmas idős nő volt, ősz hosszú hajjal, zöld szemmel. A hangja rekedt lett az erős bagózástól. A szájáról nem hiányozhatott a fél kiló vörös piros rúzs sem.

-          Jó napot, Mrs. Hunter, mi járatban?

-          Magának is szép napot! Éppen a postára jövök, tudja a csekkek.

-          Én is éppen oda tartok, mehetnénk együtt, drága, nem?

-          Dehogynem!

Jessica legszívesebben visszaült volna a kocsiba és elhúzott volna egészen Mexikóba, csak hogy soha többet ne lássa ezt a nőszemélyt. A görcs lüktetett a gyomrában, a feje ólom nehézzé vált.

-          Örülök, drága!

Az idős nő karon fogta Jessica-at és így karöltve léptek be a postára.

A bent várakozó emberek riadtan pillantottak a nőre, és sajnálkoztak csendben, de egyben örültek, hogy nem velük történik mindez. Jessica tudta mindig is, hogy kegyetlen ez a világ, de ezzel a nővel és a markukba nevető emberekkel még kegyetlenebb ez a hely.

-          A következőt kérem!

A második pultnál kiabált a postás nő.

Jessica kiszabadult a karölelésből, odalépett a pulthoz.

-          Jó napot!

-          Remélem lesz jobb is még! Ezeket a csekkeket szeretném befizetni.

A postás nő elvette a csekkeket, majd a pénzt is. Kis türelmet kért, míg feldolgozza a rendszer. Mrs. Morris lihegett a nő nyakában.

-          És mi újság, drágám?

-          Minden rendben van. Steve dolgozik, Lily is jól tanul.

-          És találtál végre te is munkát?

-          Még nem, de igyekszem.

-          Tudod, aki akar dolgozni, az dolgozik is.

-          Tudom, Mrs. Morris. Mindenki tudja, igaz?

-          Hát persze, igazán jó férjed van, hogy ilyen türelmes és elnéző veled. Bár hiszen a gyerek édesanyja vagy, így muszáj.

-          Készen vagyunk, kérem a következőt!

Jessica megköszönte és gyors léptekkel távozott is. Az idős nőtől elbúcsúzott, sietnie kell, mondta. Az utcán rohant, hogy az autóba ülhessen.

-          Nem hiszem el- mondta maga elé- Ez a nő egy lusta picsának mond el mindenkinek. Hogy nincs ideje ennek is semmi másra…

Az autó kifarolt a parkolóból.