2020-05-28 06:20:58, Boldog névnapot Emil,Csanád !
Kereés az oldalon

Egy gyerek, mint élet (ötödik rész)

Lipták Márk - 2020-05-12 10:00:00
Beszéljünk másról
Gyerek Család Menekülés Fiú

2020_0308163805_egy-gyerek-mint-elet.jpg

Egy gyerek, mint élet

Második rész

folytatás

Másnap reggel ki sem tudtam kelni az ágyból. A fejem mintha szétrobbant volna, a végtagjaim sajogtak, és majd bepisiltem. A reggeli, frissen lefőzött kávé illatától pedig majd hánytam. A férjemre pillantottam a csipás szemeim között át, és ő aggódott, de azért el is mosolyodott. Éppen felvette az ingjét, majd egy farmert. 
- Mennyi az idő? - kérdeztem.
- Lassan fél hét- válaszolta George- Aludjál tovább, nagyon sok volt a tegnapi nap, szívem. Felhívtam a főnöködet már, ne aggódj csak az én fejemet szedi le és nem a tiédet. Kyle se menjen ma iskolában, legyetek itthon. Egyetek, filmezzetek meg ilyesmi.
- Ma kiiratom az iskolából. Egy darabid magántanuló lesz, ha nem bánod...
- Legyen akkor úgy, egy ideig. Jobbat nem tudok.
- És te? Mész dolgozni mégis?
- Elintézek pár dolgot, de sietek haza. Ebédre itthon leszek legkésőbb, süssél pizzát, meg bolognai-t és megnyugszik mindenki.
- Van még valami?
- Este összepakolunk, elmegyünk pár napra innen.
- A szüleidhez le, Kansas-ba?
- Ha úgy gondolod, hogy jót tenne, de legfőkébb a fiúnknak...
- A farmon mindig szeret lenni, a természet és a csend nekünk is jót tesz. A szüleid nem lepődnének meg?
- Délelőtt felhívom őket, vagy te is felhívhatod. Csak este akarnék elindulni, hogy hajnalban ott legyünk már. Pár óra az út még az állami utakon is és...
- Nem leszel fáradt este még vezetni?
- A családomért sosem vagyok fáradt, tudod jól. És a legfontosabb a fiúnk, és a Farm tudom a legjobb megoldás; ott van a hatalmas mező, a kis erdő, a lovak, a bárányok, a malacok, a tyúkok és még az a kis patakocska, remélem meg van még, azt én is és Kyle is imádjuk, tudod az...
- Igen, tudom. Akkor menjél, hogy minél hamarabb haza is gyere, siess! Kérlek, szerelmem.
A férjem bólogatott és megcsókolt. Kilépett az ajtón, én kiterültem az ágyon. Mindenem zsibbadt, a fejem fájt, és a hányinger kerülgetett. Igyekszek erőt venni magamon, muszáj megnéznem a fiamat. Valójában tudtam, hogy mélyen alussza a kis álmát, azt a nyugodt és határtalan álmát, mégis az a fajta anyai nyugtalanság motoszkált bennem. A lábaim először összecsuklottak, aztán megálltak a helyükön. Lassan a fiam szobája felé botorkáltam. Benyitottam, és amint megláttam a kis arcát, azt a kis angyalt és a csillogó fekete haját egyből elkapott a szeretet és az a fajta a hála, amiért én lehettem ennek a gyereknek az édesanyja. A világ összes pénze vagy összes gyémántja sem lehetne értékesebb ennél a gyereknél. A szeretet, ami a szívem mélyéről tört fel, a legerősebb volt ezen a világon, és ezt semmi vagy senki sem törheti el, vagy szakíthatja el...a sötétségben fényt gyújt, a hidegben meleget hoz, a vízben levegőt ad, a gyűlöletben ölelést nyújt.
Bezártam az ajtót. A konyhába mentem, megittam a maradék kávét, és a hányingerem el is múlt szerencsére.
- Fel kellene hívnom az iskolát is, nem?
A kis mobilomért nyúltam a táskámban, ezt a munkahelyen kaptam, de használhattam saját hívásokra is. Én azok kevés kevesek közé tartoztam, akiknek ilyen lehetőségük volt. Tárcsáztam az iskola telefonszámát.
Kicsörgött. Újra és újra.
- Igen? Ez a ...
- Tudom melyik iskola, Miss Headaway- mondtam- Kérem az igazgatónő bent van már?
- Igen, előbb jött meg, de nem hiszem, hogy tudja...
- Csak kapcsoljon át, egy perc lesz, ígérem.
- Először értesítenem kell, majd, ha engedélyezi...
- Most, kapcsoljon át! A fiamat kiveszem az iskolából, szóval fontos lenne.
Csend lett. Majd azután egy gyenge köhögés és egy szigorú hang.
- Mrs. Miller, jó reggelt magának is.
- Jó reggelt, igazgatónő. Megitta már a kávéját?
- Épp iszom, de szerintem maga már megitta.
- Eltalálta. A fiamat kiveszem az iskolából, és egy darabig magántanuló lesz, amíg nem találunk egy számára megfelelő magániskolát.
- Ahogy szeretné, Mrs. Miller.
- A rendőrségen a vallomása igazán őszinte volt.
Újabb egy gyenge köhögés volt.
- Pár napra elutazunk, le Kansan City-be és...
- Minél hamarabb...kérlek, Linda...
Nagyot nyeltem. Még sosem tegezett le az igazgatónő, és maga ez a mondat, amit mondott.
- Tessék? Miss...
- Hagyjuk ezt a barom udvariasságot végre! Figyelj, Linda, ha elutaztok az jó és minél hamarabb kellene, és talán a legjobb, ha vissza se jönnétek.
- Ezt most miért mondod?
- A vallomásomat befolyásolták, tudod kik álltam felettem.
- Mi elmondtuk az igaz vallomást, és fel is jelentettük őket.
- Tessék?!
- Tegnap délután mielőtt bevittek volna minket az őrsre kihallgatásra, a férjemet megtámadták a Garcia-család tagjai, ezért mi is támadunk.
- Ezek...Linda, ezek a Garcia-család nem tudod honnan jöttek.
- Miért honnan jöttek, a Holdról, ha?!
- Kérlek, menjetek el minél hamarabb.
Megszakadt a vonal.

Csak álltam ott a konyhában és próbáltam feldolgozni az eseményeket. Azonban, ami legelsőre lejött az egészből, hogy a Garcia-család megfenyegette az iskola igazgatóját. Ám miért nem tett feljelentést akkor?
Nem tudom honnan jöttek? Kik ezek az emberek, ha egyáltalán azok-e, lehet földönkívüliek. Létezhet ilyen?
A fürdő felé vettem az irányt; rendbe szedtem magam, a szokásos női gyorsasággal és ügyeséggel és logikával. Háromnegyed óra múlva a konyhában tevékenykedtem. A mosogatás, az elpakolás, a takarítás és az ebéd készítése. Magamnak a bolognai (bár csaltam mert megmaradt a tegnapiból, így csak melegítenem kell), a fiúknak a pizza, szerintük egy jó, kis hazai pizza mindenre megoldásra, az legyen bármennyire is nagy vagy bonyolult, ez a férfi megoldás kulcs; egy pizza és egy teli gyomor.
Bekapcsoltam a rádiót; éppen a Take On Me ment az a-ha-tól, a pörgősebb számokat szerettem, főleg a szerelmeseket, ám nőből voltam, így nem lepődtem meg magamon. Bár ének hangom nem igazán volt, de azért próbáltam alá énekelni, kevés sikerrel.

A konyhaajtóban megjelent a fiam, szemeit dörzsölte, majd a füleit vakargatta, és velem kezdett énekelni, habár ő több sikerrel. A karjaimba ugrott, és nevetve énekeltünk mind ketten; én már a megtalált szerelemnek, ő pedig a jövendőbeli igaz szerelmének.
Amikor véget ért a zeneszám, leült az asztalhoz és álmosan figyelt, mit csinálok.
- Pizza, akkor ma apával búfelejtünk, igaz, anya?
- Pont eltaláltad, fiam!
- Egyébként, anya, nem kellett volna ma suliba mennem?
- Most egy darabig nem kell, magántanuló leszel.
- Akkor egésznap játszhatok a számítógépen meg biciklizhetek?
Az öröm hirtelen feltörő volt, és gyermeki, de sajnos le kellett tőrnöm ezt az ábrándképet.
- Aha, persze, évvégén meg megbuksz, köszi.
- Akkor mit csinálnak a magántanulók?
- Otthon tanulnak, maguktól, meg a szülőkkel, és néha tanárok is jönnek hozzá, hogy segítsenek.
A fiam öröme elenyészett, bár tudtam, hogy valahol a szíve mélyén tudta mit is jelent az egész, de hát gyermek, akinek az a dolga, hogy álmodozzon.
- Apa, hol van? Dolgozik? És te nem dolgozol?
- Igen, de ebédre hazaér apád, én nekem pedig apád csinált egy kis szabadságot.
A tésztát gyúrtam, addig a fiam megmosakodott, átöltözött. A konyhában egyre nagyobb rumli lett; a fiam is besegített a szósz készítéshez, én addig a pizzát adagoltam ki
- És most be a sütőbe velük!
Három tepsivel készítettünk. A pizzák sültek, gyorsan rendet raktunk, igazából semmi kedvünk nem volt hozzá.
A fiam a nagy szobába rohant, én utána futottam, elkaptam, majd az ágyra ugrottunk, és egymást csikiztük. Még a könnyek is kijöttek a szemünkből.
A játék végén Kyle a tv irányítójáért nyúlt. Egy vígjátékot választott, átkarolt.
A konyhából finom illatok jöttek be a szobába. Azon gondolkoztam mit is pakoljak be a bőröndökbe és hogy egyáltalán mennyi táska is kell? Ezeket az utazásokat meg kell szervezni, kicsit gyorsan kell utazni, és estére mindennek készen lennie.
A fiam ismét bealudt.
Ki mutat ma igazán példát a gyerekeknek? Az anya vagy az apa, vagy esetleg a nagyszülők? Esetleg a mártír nevelő szülők? Vagy a gyerek menjen a saját feje után? Én mit csinálok éppen? Harcoltam...megvédem a fiamat. Csak is a fejem után mentem, de azt szeretném, hogy a fiamnak példát mutassunk; én és az apja.
Küzdeni kellett... és a legfontosabb küzdelem a családért volt. Hova lett az a világ, amit én ismertem? Fontosabb lett az önzőség, a gyűlölködés és az irigység? Kétezer-négyet írtunk, és vajon mi lesz öt év múlva? Vagy tizenöt év múlva? Vagy húsz év múlva?
Kedves Olvasó, milyen a világa?

Csörgött a mobiltelefonom. A férjem zihált hangja üvöltött bele:
- Azonnal gyertek le a ház elé, két perc és ott vagyok!
- De még be sem pakoltam, szívem!
- Nem érdekel! Kapjatok fel egy kabátot, hozzál pénzt és gyertek le! Most indulunk anyámékhoz!
- Mi történt? Mi a fene történt?
- Ezek veszélyesek...féltelek téged és a fiamat...
Kyle felriadt, ahogy leraktam a mobiltelefont. Bámult a nagy, kék szemeivel és arcán kiült az aggodalom és szomorúság. Nem tudtam megszólalni, nem is gondoltam jó ötletnek, ha bármit is mondok, hiszen én sem tudom mi történt az apjával. Az viszont biztos volt, hogy most kell menniük. Az esti indulás is eléggé korán és gyors ötlet volt, ez azonban tényleg a spontánság legvadabb pillanata volt. Semmi bőrönd, semmi ruha, egy pizsama, vagy egy hajvasaló. Teljesen nincstelenekként menekülnek. Mi az ördög ez a Garcia-család?
A fiam kezét megfogtam és az előszobába húztam.
- Kérlek vedd a cipődet és egy kabátot!
- Mi történt? - a fiam szavai halkan szóltak- Apa, mi van vele? És hová megyünk most?
- Csak siess, ígérem mindent elmondok, fiam!
A konyhába rohantam a táskámért, a szobánkból, az éjjeli fiókból kivettem a maradék készpénzünket, elraktam a mobiltelefonomat is, majd felöltöztem én is.
Kyle a kinti folyosón várt rám, félelme nem hagyott alább. Fekete bőrdzsekijét vette magára, az alatt kockás, kék ing, az alatt fehér póló volt. Kék farmerje gyűrött. Cipője az a fehér divatos volt, amit a legutolsó karácsonyra kapott tőlünk.
Kész lettem, bezártam a bejárati ajtót, majd kézen fogva a fiamat lépcsőztem lefele.
Az idő érzéke, mintha megváltozott volna. A percek másodpercekké zsugorodtak, a másodperceket pedig elnyelte valami sötétség, mert lényege megszűnt. A szívem lüktetése felgyorsult, egy gombócot éreztem a torkomban, és a fejfájásom ismét kijött. A fiam szótlan lett, a félelem görcsösen visszahúzta ebbe a katatón állapotba.
Kiléptünk az épületből és a férjem nevét kiabáltam. De sehol sem láttam, a fiam félelme nőttön-nőtt.
- Azonnal itt lesz apa- mondtam- Nem történt semmi baja?
- Nem tudod, a Garcia-család volt? Történt valami? És most megyünk le a mamáékhoz, a farmra?
A férjem Fordja farolt be a sarokról, és előttünk megállt egy kisebb fékcsikorgással. A fiamat a hátsó ülésre tettem, utána az anyós ülésre huppantam be. A férjem homlokán egy megalvadt vércsík folyt le. Nem kaptam levegőt hirtelen, de George megcsókolt, és le is törölte a vércsíkot egy papírzsebkendővel. Eltűnt a vér.
És levegőt is kaptam újra, a szívem ütemes verése felborult, és kisebb-nagyobb szünetekkel és gyorsasággal lüktetett.
- Apa, apa jól vagy?!
- Igen, fiam- mondta a férjem- Most elutazunk, tudod hová megyünk?
- A mamáékhoz? Le a farmra?
- Anya, mondta el a meglepit?
- Gondoltam én is.
- Okos kisfiú vagy, és büszke vagyok rád, és örülök, hogy az apád lehetek.
A férjem egyesbe váltott, és hatalmassal gázzal megindult az autó. Idegesen vezetett és ilyenkor a sebességet nem ismerte, bár veszélyesnek tűnt az egész, mégis biztonságban éreztünk magunkat, mert a józan esze nem ment el.
Emlékszem mikor tanultam meg ezt nála; éppen egy buliból mentünk haza, akkor még csak randizgattunk, és csörgött a telefon. Már akkor George-nak volt az tégla, nagy mobil, éppen gyakornok volt a, mit tudom melyik cégnél már. Az történt, hogy az édesanyja rosszul lett, és a fiát kérte, sajnos George anyja igen félt mindig is a haláltól és jó pár éve igazán hívő ember nevében állt, és templomban töltötte az ideje nagy részét, és azért imádkozott, hogy soha ne haljon meg. Vagy legalábbis jó pár száz évig. Amikor a férjem megtudta, hogy az anyja a kórházban van, egyből arra vettük az irányt. Az autó megvadult; a sebességhatár megszűnt (lett is két csekk belőle), a kanyarokban ritkán használt íveket vett elő, és ideges volt végig. Persze, az első pillanatban azt hittem, meghalok. Vagyis mind a ketten meghalunk, ez a hülye paraszt versenyautósat játszik és valamelyik kanyarban kicsúszik ez a tragacs és egy fajta tetején találnak ránk a rendőrök.
Pár perc múlva rájöttem azonban, hogy ebben a vadságban is biztonságban érzem magam. George ideges, de mégis higgadt. A sebesség nagy, ám időben lassít is. A józan esze megmarad, csak a feladat elé koncentrált.
- Szerinted most mennyit gyűjtesz? - kérdeztem.
- Azt hiszem a kettőt tartom, talán eggyel emelem a tétet- mondta nevetve.
- Miről beszéltek, anya, apa?
- Egy régi sztori- mondtam- Még sem voltált, amikor apád már ilyen szélvész versenyautós volt, mint most.
A mobiltelefonom csengett.
- Mrs. Harlow vagyok- mondták a vonal másik végén- Mrs. Miller-t keresem.
- Tessék, itt vagyok. Tanárnő, miért keres?
- Szeretném bocsánatot kérni magától. Az osztálytalálkozón történtek miatt, és a vallomásom miatt is.
- Nem tudom, hogy most elfogadjam-e, tényleg.
- Maga dönti el, hogy a megbocsátás fontos, az viszont elmondom, hogy Mark Garcia kölyök anyja és néhány bátyja folyamatosan zaklatott a lakásomnál. Tudja, csak a macskáim vannak nekem, és két nagy fiam van, akik még tanulnak az egyetemen és csak az anyjuk képes finanszírozni őket, és...
- Valahogy megértettem a helyzetét, szóval a vallomásában az ő javukra szolgál.
- Értesültem róla, hogy a fiát kivette az iskolából, igazán bölcsen tette, Mrs. Miller. Az a fiú igen okos és tehetséges, ha maguk vigyáznak rá, igazán sokra viszi Kyle és képes lesz a világot is megváltoztatni.
- Köszönöm, azt hiszem.
- Első osztálytól tanítottam a fiát, és tudom mit mondok. Tisztában vagyok a gyerek és a családja világával és életével, maguk egy példa az embereknek, sőt még nekem is, hiszen az én családom széthullott, a válásommal. A lényeg, hogy kérem, menjenek el...ebből a városból.
- Ki ez a Garcia-család?
- Nem sokat tudok róluk, de éppen eleget. Kérem menjenek el, egy új élet lenne esetleg a legjobb megoldás, a gyereknek és maguknak is. Most mennem kell, ne mondja senkinek sem, hogy beszéltünk. A rendőrségnek sem, köszönöm.
A vonal megszakadt. Az állami út lassan közeledett, éppen a felvezetőn haladt az autó. Kyle csendben ült, és a félelem ugyanúgy kiült az arcán, mint az apján az idegesség. Én, a gondolataimban újra elmerülve cikáztak az ok-okozati összefüggések.
- Mondd el, mi történt! - szóltam a csendet megtörve- George, mindent akarok tudni!
A férjem megköszörülte a torkát, nagyot nyelt, és irányjelzett a következő sávba, ami tovább vitt az állami útpályára.
- Reggel bementem. A portásnak mondtam, hogy ma senkinek sem vagyok elérhető, ugyan ezt mondtam a titkárnőnek is. Számlákat rendeztem, meg beosztásokat írtam ki a következő hetekre. Majd beszéltem, tudod Joe-val, vagyis Mr. Laerew-val, ő az igazgatóhelyettes és az osztályvezetők vezetője, vagyis nekem is. A reggeli szünetben, mondtam elutazunk pár napra vagy hétre, de ígértem a számlákat, a beosztásokat elrendezem még a délelőtt folyamán.
- És mit mondott?
- Azt mondta, oké. Habár furcsállta ezt a hirtelen utazást. Mindegy is, visszamentem a géphez, csináltam a dolgomat, amikor is egy kiáltást hallottam.
- Mit?
- A titkárnőm sikítását, Mrs. Sallem-ét. Felugrottam és az ajtóhoz rohantam.
- És mi volt?
- Akik a parkolóban rám támadtak, most bent voltak az irodámban. Azt hiszem volt közöttük egy ilyen vezetőféle hapsi, akinek van egy fém foga, persze a többi hiányzik, és az arcán is egy vágás húzódik. A bal füléből is hiányzik elég szépen, a haja pedig a fején hol itt, hol ott nő.
- Ocsmány, mondd ki, apa!
- Tessék, fiam?
- Ocsmány az a férfi, azt tudod ki? Mark Garcia keresztapja. Ő ült vagy tíz évet fegyházban.
- Melyikben? Az államiban? - kérdeztem.
- Nem, dehogyis! Azt hiszem abban az olasz városban, vagy magyar városban vagy horvátban.
- Miről beszélsz, fiam? - megdöbbentem.
- Először, apa fejezze be, arra kíváncsi vagyok, és aggódtam apáért, azt hittem...hogy...
- Itt vagyok, Kyle, ne félj, mindig itt leszek nektek.
George irányjelzett, és az autó felfordult az állami útra, és egyenesen dél felé vette az irányt. A forgalom könnyen haladt.
- Megláttak, kiabáltak és fenyegettek. A portás vérző fejjel betoppant, és a gázpisztolyát rájuk szegezte, de ők többen voltak. Ha jól számoltam, hatan voltak. Ketten nekem estek, a portás rájuk lőtt a gázpisztollyal, ők a földre estek és jajongtak. Én kifutottam az irodából, láttam a portás övét és pirosan villogni az egyik ledet a vevőjén. A rendőrség úton volt.
- És te futottál, apa?
- Igen, rájöttem most kell mennünk, ezek veszélyesek. Azért egy kis őrület is kitört, sok munkás pánikba esett, azt hitték terroristák támadtak meg az épületet. Joe értetlenül volt, és az utamat állta, amikor meglátott. Kérdezte mi a fene folyik itt? A sikítás, meg a vérző portás. A rendőrség, ha kijön lövöldözni fog. És megkérdezte, közöm van-e ehhez, és az utazás is ezért van?
- Mit válaszoltál? - kérdeztem.
- Nem igazán tudtam, mert valami fejbe vágott, amitől egy pillanatra kidőltem. A Joe a karjába fogott, és látta, hogy az Ocsmány vágott fejbe engem egy serleggel, amit még Kyle kapott a sakkverseny első helyezésére.
- Az én kupámmal vágtak fejbe, apa?
- Semmi baj, ugyanúgy szeretem azt a kupát, mielőtt fejbe kólintott. A lényeg, hogy Joe összeverekedett az Ocsmánnyal, én a földön tértem magamhoz, a fejem lüktetett és vérzett. Amikor talpra álltam, Joe neki esett a falnak és lehuppant a földre. A fémfogú nekem esett, püföltük egymást, bár nagyobbakat kaptam, én még nem tértem magamhoz teljesen. Majd rendőri felhívásokat hallottunk meg.
- Megérkeztek- mondta Kyle- és elkapták őket?
- Az Ocsmány megijedt és elfutott, közben kezébe vette a kupádat. Én igyekeztem észhez térni és futni. A rendőrség jött befele az épületbe, én pedig nem találtam jó ötletnek, ha szembe találkozok velük. El akartam innen menni, futni és a családommal elmenekülni erről a pokoli helyről. Arra vágytam, hogy a farmon új életet kezdhetnénk, a fiúnk egy egészségesebb életben és környezetben nőhetne fel, mi pedig ketten, szívem a természetben találnánk meg a feladatunkat.
- George, régóta is emlegetted ezt nekem, de sosem mondta, hogy tényleg ennyire szeretnéd- mondtam- Ha tudtuk volna, a család tudod mindig együtt van, a fiúnk is boldogabb életet élhetne és még az is...
- Adtam egy esélyt ennek a világnak, ahogyan te mondanád. Összeházasodtunk, szülők lettünk, ez okés. Én lépkedtem fel a cégnél a ranglétrán, te is elhelyezkedtél a munkavilágában, és természetesen neveltük a mi kisfiúnkat. Szeretve, nevetve és boldogan élünk, mint egy család. Nekem ti vagytok a legfontosabbak, és a fiamért élek- sóhajtott- Viszont egy éve elkezdett ez az élet összedőlni. A munkahelyeden többet akartak, én is jobban megfeszültem a feladatok között, a fiúnk kiskamasz lett. Az iskolában elsiklottak a dolgok irányítása felett, mi kevesebb időt fordítottunk a családra. A szeretet soha nem ingott meg, az nem, viszont az egymás odafigyelése és meghallgatása kicsit megtört. Ezért volt, hogy a fiúnk bele került ebbe a rosszba, és nem szólt, hogy félelemben élt az iskolában. És pár napja, amióta kiborult a biliből a pisi, bebizonyosult, hogy immár ez a világ nem működik. Ezért gondolkoztam el a farmról. Értitek, már? Te mondod, Linda, hogy ez a világ megakarja törni a családunkat, és amit mi kiépítettünk azt leakarják dönteni. Akkor mire várunk? Irány vissza a természet! Irány egy új világ! Mindent megtanulunk, mindenbe belejövünk, hiszen mi vagyunk a Miller-család.
Az autók száma megnőtt, a forgalom kezdett torlódni. Az idő enyhén hűvös volt, a Nap lassan nyugovóra tért.
- És most te is mesélj, kisember- mondta George- Halljuk!

 

loading...


Szólj hozzá Te is!