Február 1-je a galgok világnapja. Galgok? Ők azok a spanyol agarak, akiket az agaras vadászathoz használnak, majd a vadászidény végével megszabadulnak tőlük. Magyarországon ennek a napnak a tiszteletére idén első alkalommal sétát szerveznek az itthon gazdásodott, Spanyolországból mentett agarakkal és gazdáikkal. Tavaly ezen a jeles napon a spanyol követség előtt tartottak felvonulást a kutyás gazdák. Ma két nagyon kedves galgo gazdával volt szerencsém beszélgetni, akik meséltek kicsit a kutyájukról és arról, hogy milyen nehézségek adódtak és adódnak a mai napig ezekkel a csodálatos kutyákkal és a múltjukkal kapcsolatban.
A kép a Hungarian Galgo Rescue Team tulajdonát képezi.
Anett galgo gazda maga is szívén viseli a fajta ügyét. Vele is beszélgettem a személyes tapasztalatairól. Anett elmondása szerint Ava, az első mentéssel hazahozott kutya valószínűleg soha nem vadászott, fiatalon kerülhetett az egyik spanyol sintértelepre, ugyanis nem rettegett az emberi szótól, mint azok a társai, akik a kemény körülmények között gyakran lelki vagy akár komoly fizikai sérüléseket is elszenvedhetnek. Ő sokkal inkább nem tudta elképzelni, hogy amikor az ember szól neki, az valóban hozzá intézett szó. Arra kértem, hogy mesélje el, hogyan találkozott Avaval. Mindenek előtt megemlítette, hogy régóta figyelte az Agár fajtamentés tevékenységét és egy régebbi élmény miatt biztos volt benne, hogy lesz agara. 2016. májusában azonban meglátta Ava képét és tudta, hogy elveszett. Elmondása alapján tudta, hogy Ava lesz az ő agara és onnantól rágta a mentés fülét a mielőbbi találkozóért.
„Az első találkozáskor Henni – az Agár fajtamentés vezetője - nem tudott ott lenni, én abban a tudatban léptem ki a kapun, hogy Ava kell legyen az én kutyám. Az össznépi játék kellős közepén tombolt, szó szerint, egyfolytában elvette a játékot egy másik kutyától, aztán szaladgált vele az orra előtt, amíg rá nem vette, hogy kergesse. Senkire nem figyelt, nem is foglalkozott mással, csak a játékkal. Leguggoltam, szóltam neki, odakocogott, felugrott rám, megszagolgatta a homlokomat, egy kicsit megharapdálta a fülemet és szaladt vissza játszani. Attól a másodperctől kezdve imádom!” - mesélt az első találkozásukról és az azonnali szerelemről Anett. A következő látogatásuk, már a két saját kutyusukkal együtt történt, szintén nagyon békésen, hancúrozva a KoBak-i agármentsvár hátsó udvarán. Majd az ideiglenesből örök gazdákká avanzsáltak. Kérdésemre, hogy hogyan viselkedett első otthontöltött napján ezt a választ kaptam:
„Ava egy sintértelepről lett mentve, semmi emberi kapcsolata nem volt, egy koszos kennelben élt előtte, semmit nem tudott a normális életről. Ezt mi tudtuk, úgyhogy hazaérve minden szó nélkül csak úgy beeresztettük a lakásba, kíváncsiak voltunk, hogy mit fog csinálni. Abszolút céltudatosan kocogott befelé az előszobán át, benézett futtában a konyhába, fürdőbe, de mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne azonnal fordult be a hálóba, ugrott fel a francaiágyra és már el is terült rajta.” Folyamatos foglalkozás, kutyasuli és mérhetetlen idő és türelem segítségével Ava könnyen felvette a helyi ritmust. Okos, tanulékony kutya. Persze nem mindegyik agár és galgo olyan, mint ő. Ő egy igazi őrült spanyol, egy örök kölyök.
A kép D. Anett tulajdonát képezi.
A legnagyobb nehézséget mégis az jelentette, hogy nagyjából egy éves korában került Magyarországra. Az emberi kapcsolatok számára nem voltak evidensek. A kezdeti kommunikációs zavarokat leküzdve néhány hónap múlva Ava lett a haladó kutyaiskolás csoport legügyesebb tagja. Azóta pedig már a Hard Dog Race Base 6 km-es és a Wild 12 km-es versenyét is megcsinálták együtt. Ava és Anett története közel sem ért itt véget, követhetitek őket Ava személyes blogján is.
A kép D. Anett tulajdonát képezi.
A cikk másik szereplője Mia, alias Majusz, egykori nevén Nya, szintén az első expedícióval került hazánkba. Ő tipikus példája volt annak, hogy az emberek mennyire kegyetlenek tudnak lenni, ugyanis a jobb első lábát szándékosan savval öntötték le, amellyel egyébként gazdáinak azóta is rengeteg fejtörést okoz, hogy megfelelően védjék a téli hidegben.
A képek a Hungarian Galgo Rescue Team tulajdonát képezik.
Mia is hasonlóan viszonyult az emberekhez, ám róla már sütött, hogy vadászatra használták. Amikor hazaért, Németországba – ugyanis ott fogadták örökbe – az első nehézség már elő is került. Mia meg akarta fojtani a család macskáját. Nem morgott, hörgött, szimplán ölni akart. Azt akarta tenni, amit egykor tanítottak neki. A cicának végül nem esett bántódása, sőt nagyjából két hónap alatt össze is szokott a másik állattal.
„Eleinte Majusz nem vett tudomást rólunk. Nem bújt simiért, nem nézett ránk, meg sem hallott, ha szóltam hozzá. Rettegett az idegenektől, a mai napig sok idő kell neki, hogy összebarátkozzon valakivel. Új helyekre nagyon nehezen jön be. Utálja a tömeget és a városokat, de ez is nagyon sokat javult az elmúlt két és fel évben. Eleinte kézben vittem be mindenhova. Mostmár stresszelve bár, de hajlandó bejönni a bankba, étterembe. Játszani sem tudott először velünk. Nem tudta mik azok a játékok és mit akarok én azzal, hogy dobálom az orra előtt. Mostanra van, mikor saját magától keresi a játékot velünk, de konkrétan meg kellett tanítani neki, hogy hogyan játszon emberrel.” Emlékezett vissza Bettina a kezdeti időszakra.
A képek Lantos-Zsiska Bettina tulajdonát képezik.
És bár ők egymásra találtak továbbra is rengeteg sorstársuk várja, hogy megjelenjen értük az igazi. Reményeim szerint jövőhéten magával a szervezettel fogok interjút csinálni, hogy megmutassam annak a hátterét, hogy ez a két kutyus hogyan is jutott el Magyarországra és hogy az egyesületnek milyen tervei vannak a jövőt érintően.
További cikkek
