A legutóbbi alkalommal is hamisítatlan olvasócsalogató, „to be continued” típusú befejezéssel búcsúztam az 1969-es évtől, előrevetítve az 1970-es év izgalmait. Ezúttal azonban nem megalapozatlanul. Mint azt látni fogjuk, az új évtized számtalan változást hoz, mely – természetesen a kortárs új könnyűzenei tendenciákkal összefüggésben – vissza is hat a hazai előadók stílusfogásaira, dal-témáira, tartalmi töltetére, formai sajátosságaira.
Sok szempontból, nem csak a magyar popzene történetében mérföldkő 1970. Ebben az évben jelenik meg a Beatles utolsó albuma, a korábbi kiadatlan felvételeket vegyítő egyetlen slágercím mögé zsúfoló Let It Be (1970), melynek kiadása után az élő legendává vált brit zenekar fel is oszlik. „Jókai előtt és után – így lesz jelölve a magyar próza” – írja Mikszáth, miképp mi is mondhatjuk, hogy az angolszász hagyományokkal rendelkező európai és amerikai beatzenében volt „Beatles előtt és után”. Akik az alapköveket letették – Angliában a Beatles, nálunk az Illés – nemcsak utat nyitottak a velük egykorú, hasonló zenét játszó zenekarok hadának, de magának a beatzenének is kanonizálták a dalformáit, zenei fordulatait, s az előadás külsőségeit – a verze-refrén-szóló-refrén alapelvtől a kétgitáros felállásig. Ezen alapvető jellemzők már a hatvanas évek végére, de a ’70-es évtized kezdetére még erőteljesebben átalakultak és megújultak, így az ekkoriban fellépő új zenekaroknak, előadóknak már más ideáik voltak. Nemcsak a gombafejűeket és Mick Jaggert, Szörényi Leventét vagy Zoránt tartották etalonnak, hanem a Cream-et, az Almann Brothers Band-et vagy akár a Pink Floydot, s másfajta célközönségre is számítottak – erre pedig a műfaj „nagy öregjeinek” (a 25 éves átlagéletkorú Illés-Metro-Omegának, s köreiknek) is reagálni kellett a maguk módján.
Ebben az évben búcsúzik a Beatles is (Let It Be, 1970)
Lássuk hát milyen változások zajlottak le a magyar popzenében az egyetemes rock-história két meghatározó episztemológiai törése – a ’69-es Woodstock-i Fesztivál és a Beatles felbomlása – után.
Ebben az évben alapítja meg Radics Béla, a „gitárkirály” első országos hírű, ám a későbbiekhez hasonlóan rövidéletű együttesét − eleinte Som Lajos (basszus) és Váradi „Vadölő” László (dob) közreműködésével felálló, majd idővel gyakorian változó összetételű − Tűzkerék zenekart, mely hazánkban elsőként játszott Hendrix- és Led Zeppelin-feldolgozásokat. RB Kapitány, noha már ekkoriban is, s későbbi zenekaraiban (Taurus, Aligátor) megpróbálkozott egyéni dalírással, s az újabb brit zenekarok (Deep Purple, Uriah Heep stb.) repertoárba építésével, egy idő után inkább megmaradt az ismert rhytm ’n’ blues-os dallamok és a Cream interpretálásával, nem csoda, hogy ezt az együttesét élesztette újjá legtöbbször az évtized során.
Radics Béla, a "gitárkirály", még a Tűzkerékben
Némileg kapcsolódik a Tűzkerék történetéhez, hogy a magyar könnyűzene későbbi egyedülálló énekese, Demjén Ferenc – aki a ’60-as években különböző underground zenekarok (Dogs, Liversing) tagjaként szerzett elismertséget – több helyváltoztatás (többek közt a Tűzkerék) után az ’50-es évek vége óta működő Bergendy-zenekarnál köt ki. Bergendyék (Bergendy István és Péter fúvósok és sokan mások) eleinte családi zenekarként, egyetemi klubelőadóként kizárólag sanzont és dzsesszzenét játszottak, ám az egyedi hangjával hamar elismerésben részesült Demjén (mint énekes, basszusgitáros és szövegíró) és a forrongó tehetségű Latzin Norbert (zongorista és dalszerző) egyidejű bekerülése a zenekarba rövid idő alatt a popzene élmezőnyébe röpítette az első ránézésre túl sok tagból álló, nehézkes, beatzenétől idegen felfogású csapatot. Ebben az évben jelentkeztek a Fázom és a Mindig ugyanúgy c. slágereikkel, s az országos ismertséget az 1970-es szilveszteri tévéműsor hozta el számukra, mikor is Hofi Géza túl rövidre tervezte saját műsorát, így 3 percük maradt éjfél előtt élő adásban eljátszani a Mindig ugyanúgy c. dalt. Jóllehet első igazi LP-jükre még két évet kell várni – első lemezük, a Beat ablak (1971) még csak külföldi feldolgozásokat tartalmazott –, jelentős helyet tapostak ki maguknak az épp alakulóban lévő magyar poptérképen, azt is mondhatnánk: saját érdemeik mellett jól időzítve töltöttek be más zenekarok ilyen-olyan akadályoztatásai, belső válságai teremtett hiányszerepeket, amire rövidesen rá is térünk.
Demjén Ferenc és a Bergendy
Folytatván még a nagy tagcserék és átvonulások sorát, meg kell említeni, hogy 1970-ben állt össze a Syrius klasszikus „nagy felállása” Ráduly Mihály (fuvola, szaxofon stb.) csatlakozásával, olyan zenészek társaságában, mint Orszánky Miklós „Jackie” (ének, basszus), Baronits Zsolt (szaxofon) és az ex-Metrós Veiszelinov András (dob). A magyar korai progresszív rock eme nagyhatású, ugyanakkor hányattatott és tiszavirág életű csapata egy éven belül ausztráliai turnét tesznek és 1971-ben ugyanott meg is jelenik angol nyelven az együttes The Devil's Masquerade [Az ördög álarcosbálja] c. lemez, melyet a korábbi magyarországi akadályoztatás után ’72-ben itthon is kiadhatnak. Egyetlen lemezük elkészülte után a csapat tagjai változó ütemben, de egymás után szétszélednek, így az évtized végére tagjaiban kicserélődött és érdektelenségbe fulladt csapat csak egyetlen, legendás kult-lemezt hagyott maga után az utókor számára.
A "nagy" Syrius
Más, kisebb jelentőségű indulói is vannak a 1970-es évadnak: ekkor alakul (hazánk egyik első leány együtteseként) a Vadmacskák, melynek önálló sikere ugyan nem számottevő, de zenészei (Csuka Mónika, Nagy Kati, Fáy Krisztina stb.) a ’70-es évek fontos zenekarainál (Beatrice, Generál, Mikroleid, Gemini) lettek időleges/állandó tagok vagy szerepeltek mint vendégelőadók a későbbiekben.
Ugyancsak a könnyebb slágerzene útján szálltak síkra az Apostol együttes jazz-en és komolyzenén pallérozott muzsikusai (Meződi József, Németh Zoltán és a többiek), akik –némileg a Bergendy-féle fúvós slágerzenétől ihletve, vagy azzal párhuzamosan – hol lágyabb, dallamosabb (Homokvár), hol rockosabb (Odakint búcsúzik a nyár) dalaikkal egy újabb alternatívát jelentettek az újkori, 70-es évekbeli táncdal megvalósításában a mérsékelt sikerű Corvina és a Bergendy mellett. Noha lemezt elsőként csak ’76-ban adhattak ki, a sokáig változó felállású zenekar megszilárdult nimbusza máig is él.
A magyar beat klasszikus triumvirátusa, az Illés,a Metro és az Omega is válaszút elé érkezett a ’70-es évtizedben, mely mindhárom együttes háza táján jelentős változásokat hozott magával. A három, egymástól lényegileg független elágazásból csak egyik vezetett üdvös újrakezdéshez (Omega); a további kettő egyike a lassú de biztos ellaposodás felé haladt (Metro), a másik pedig egy rövid, feszültséggel teli, ugyanakkor eredmény- és eseménydús periódust végigjárva vezette szakadékba az első magyar beatzenekar (Illés) történetét. Na de ne rohanjunk előre.
Az Illés, túljutván az eseménydús ’69-es év sikerein, 1970-ben ajánlatot kapott az év elejére, hogy ők is bemutatkozzanak Angliában egy tíznapos turné során. (Lévén, hogy az Omega – bár Kóborék nagyon föl szerették volna kint venni a Tízezer lépést – mégiscsak már kétszer járt kint 1968 során.) A brit nagyvárosokban (Londonban, Cambridge-ben és Cardiffban) tartott Illés-bulik jelentékeny sikerrel folytak le, sőt, a fiúknak még két interjút is volt idejük adni, az egyiket méghozzá a BBC magyar nyelvű zenei műsorában – s ez lett a vesztük. A hosszú ideig homály fedte beszélgetésben – melynek részletei ma már hozzáférhetőek a youtube-on – Szörényi Levente és Bródy János hosszú hajról és az itthoni „helyzetről” is beszéltek, s ártalmatlannak tűnő szavaik a magyar pártközpontba visszajutva hallatlan felháborodást keltett. A márciusban, nagy-nagy élményekkel hazaérkező Illéséket itthon hatósági és lemezgyári („ideológiailag átgyúrt”) elbeszélgetés, fővárosi koncert-tilalom, lemezeltiltás, rosszindulatú levélözön és pocskondiázó sajtó-felhajtás fogadta. Tervezett lemezüket – melyre az el nem készült „Budapest–London” c. szám is került volna – nem tudták elkészíteni, s az együttesről szóló film forgatásait, melyet Mészáros Márta rendezett volna, ugyancsak lefújták. (Mely után a rendezőnő és a zenekar viszonya végérvényesen el is hidegült.)
Koncz Zsuzsa és az Illés zenekar: Szerelem (1970)
Mi maradt az Illésnek? 1970-ben kizárólag vidéken koncerteztek, így lettek ezúttal „A vidék legjobb beatzenekara”, s egyedül Koncz Zsuzsa új albumán, a Szerelem c. LP-n jelenhettek meg szerzeményeik. Jóllehet, a Szörényi-Bródy szerzőpár szerepeltetése miatt a rádió bojkottálta az album dalait, mégis aranylemez lett, s nagy történeti jelentősége, hogy ez az első nagylemez, amelyen már kizárólag az Illés jegyezte Koncz Zsuzsa dalait. Ezen található meg a „Miért hagytuk, hogy így legyen?” első, Koncz-általi (igencsak vérszegény) feldolgozása; a slágerek nagy részét – mint ahogy ez a későbbi Illés–Koncz lemezeket is jellemzi – Illés Lajos jegyzi („Valaki kell, hogy szeressen”, „Elszállt a nyár”, „Amikor”, „Éjféli esküvő”), de több ötletes dal felkerült Szörényi Szabolcstól: a kislányos, pajkos „Én nem tudtam azt kérem”, a franciás „André, je t'aime” és a „Visz a vonat”. Persze azért Levente („Te voltál”) és Bródy („Korai még”, „Barbara”) is megerőltették magukat egy-egy maradandó dal erejéig.
A komoly (összesen nyolc hónapos) fővárosi eltiltás és a nagylemez bojkottálása ellenére az Illést nem sikerült tökéletesen a víz alá nyomni. Az egész évi vidéki turné, a Koncz-lemez és persze a Szép lányok, ne sírjatok! c. filmben (rend. Mészáros Márta) szereplő Illés-dalok („Élünk és meghalunk”, „A lány és a csavargó”, „Kéglidal”, „Júliára várunk”, „Ne sírjatok lányok!”) szereplés, s a kislemezes szerzemények („Nem hiszem”, „Menekülés”) életben tartották a zenekart a rajongók szemében. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a 1970-es évvel, mikor is nem adtak ki önálló nagylemezt, illetve távol kerültek a fővárostól, jelentős lépéshátrányt szenvedtek a korszak feltörekvő zenekaraihoz, de főként az Omegához képest. Ezenkívül a felelőtlen BBC-interjú kapcsán kialakult belső feszültségek is újabb repedést ütöttek az Illés szekerén, nem is az elsőt: (gondolunk az 1967-es Vitray-interjúra…) és nem is az utolsót…
Zoránék helyzete a Metróban sokkal könnyebben összefoglalható. Azt hihetnénk, hogy a ’70-es pop-évadban, kihasználván hogy az Illés időlegesen lekerült a porondról, hatalmas erőkkel meglódul a Metro szekere a magyar beat lóversenyén. Ez annyiban igaz, hogy ebben az évben jelent meg a Metro második, ámde egyben utolsó lemeze – egyébiránt az első magyar koncertalbum – az Egy este a Metro klubban, mely rövidesen hatalmas sikert aratott. A régi klubélet hangulatát (talán egyedüli kuriózumként) konzerváló, magnetofonnal készített, ámde meglepően jó minőségű anyag a csúcson lévő, lassacskán alkonyára forduló Metrót idézi fel. Az album egyetlen máig ismert darabja az örök Zorán-sláger: a „Kócos ördögök”, ugyanakkor az LP számos, mára elfeledett érdemes dalt tartalmaz („Ha Júliát kérdeznék meg”, „Az én életrajzom” stb.)
"... készült ez a felvétel, szombat este, azok számára, akik kintrekedtek"
A sikeres koncertalbum nem hozott további gyümölcsöző lehetőségeket: a Metróból 1971-ből (több, korábbi megszakított távollét után) Freinreisz Károly kilép az együttesből, őt követi az aktív zenéléssel felhagyó Sztevanovity Dusán, illetve a nagylemezen még Schöck Ottót pótló billentyűs, Fogarasi János is. Miután Freinreisz és Dusán személyében a legfontosabb dalszerzőjét és szövegíróját veszítette el a csapat, 1972-ben, a Zoránon kívül teljesen kicserélődött tagságú Metro feloszlik. (Becsületükre legyen mondva, a magyar beat többi számtalan jómadarához képest ők – egyetlen 1992-es nosztalgia-buli kivételével – sosem tévedtek az újrakezdés − búcsúkoncert − új album kockázatos Bermuda-háromszögébe.)
Jóllehet 1970 tavaszán helyettük az Illés mehetett ki Angliába, Omegáék háza táján tovább folyik a hasítás: nyáron sikerrel szerepelnek a spanyolországi Barbarella Fesztiválon, az év végén pedig második díjat szereznek a Gyöngyhajú lánnyal a tokiói Yamaha Fesztiválon. Mindazonáltal – ahogy már a ’69-es évnél is említettük – több számításuk fullad kudarcba az év során. Hiába készítenek angol és németnyelvű felvételeket a Tízezer lépés dalaiból, a második angol lemezt – mivel az Illés utazott el helyettük – nem készíthetik el. Ugyanekkor, egy másik, franciaországi lemezterv is beérkezik a csapathoz, melynek felvételeire – az MHV és az ORI közös ténykedésének köszönhetően – nem maradhattak a tervezettnél hosszabb ideig kint, hiszen itthon, Makón várta őket lebeszélt koncert. A két nagy krízist követően, vélhetően jelentős feszültségek közepette készült ez az 1970-es Éjszakai országút c. album.
A hattagú Omega utolsó albuma (borítóterv: Szász Endre)
A Szász Endre míves borítójával kiadott igényes lemez egyben kiforrottabb, zeneileg igényesebb, ámde eklektikusabb, túlzottan széttartó anyag. Értékelése kapcsán sokat hangoztatott jelző a „progresszivitás”, melynek hátterében lényegében az a tény áll, hogy mind a Trombitás Frédihez, mind a Tízezer lépéshez képest kevesebb slágeres szám került erre az LP-re, illetve (ha mondhatunk ilyet: tükrözve a zenekar hangulatát) az album 45 percét többé-kevésbé sötét hangulatú számok foglalják el. Presser több jól sikerült slágerdallal próbálkozik: a már az általa jól ismert, stílusához közel álló bárzenével („Oh, Barbarella”), hamisítatlan popslágerrel („Olyan szépen mosolygott”), és középfajú rockosabb szerzeménnyel is („Oh, jöjj”), ugyanakkor ezek ismertségükben nem tudtak felzárkózni az Omega korábbi slágereihez. Találhatók a lemezen az új hard rock (Led Zeppelin, Black Sabbath) ihletett szerzemények („Ahol a boldogságot osztották” vagy az instrumentális „H. az elektromos fűrész” Molnár Györgytől), önreflexív darabok (a próbaközi zörejeket rögzítő „Egy kis pihenő” és a „Ha én szél lehetnék” dallamát csellóra komponáló „Vészkijárat”), de a lemez alapvető tónusa a zaklatottsággal kevert nyomasztó hangulat. Ide tartozik a címadó lírai vallomás, „Az éjszakai országúton” (Presser) Mihály Tamás szerzeménye, a „Maradj velem”, az „Utazás a szürke folyón” (Molnár), valamint a „Van egy szó” és „Az utcán, a téren” c. dalok ugyancsak Pressertől.
Késői fotó a hattagú Omegáról
Sokféle magyarázat létezik arra, hogy miért nem lehetett olyan sikeres az Éjszakai országút, mint elődje, holott az együttes zeneileg érezhetően fejlődött (s a szerzőségben is nagyobb volt a munkamegosztás). Ezek között magam csak azt említeném, hogy szerencsétlen számítás volt az az évi két másik, utólag nagyobb siker elért slágerüket, a „Sötét a város”t és a „Ballada a fegyverkovács fiáról” c. dalt nem rátenni a nagylemezre. Akárhogy is, az 1970-es esztendő keserű tapasztalatai nyomán, új utakra, önkifejezési lehetőségekre várván, a fő dalszerző Presser Gábor, Laux József dobos és velük a szövegíró Adamis Anna is távozik 1971-ben az Omegából, megalapítván a Metróból nemrég távozó Freinreisz Károllyal és a Hungáriából elszabadult gitáros tehetséggel, Barta Tamással a Locomotiv GT-t, az első magyar „supergroup”-ot. Hogy mi lesz az Omega sorsa 1971-ben? Egy hónap múlva visszatűrünk rá!
Mintha az amerikai rock 'n" roll-t is a Marsról hozták volna Magyarországra
Ha már a Hungáriát említettük, meg kell emlékeznünk a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat hallatlan pluralizmusáról, mely folytán ’70-ben újabb előadók kaphattak lehetőséget LP kiadására. A fent felsorolt albumok (Koncz Zsuzsa: Szerelem, Metro: Egy este a Metro klubban, Omega: Éjszakai országút) mellett ebben az évadban a nemrég, 1968-ban a Táncdalfesztiválon bemutatkozott („Csavard fel a szőnyeget…”) Hungária és kap lemezfelvételi lehetőséget. Így a Koncert a Marson c. nagylemezzel (melyen még Barta Tamás gitározott) Fenyő Miklós vezényletével – a leköszönő táncdalos generációval (S. Nagy István) kollaborálva – megindult a magyar ’sosemvolt rock and roll korszak’ nosztalgikus újrateremtése, méghozzá nem kis sikerrel. Illetőleg ebben az évben az MHV – lévén az egyenlőség barátja – Koncz Zsuzsa és Zalatnay Cini után – a sok-sok fesztiválgyőzelemre és filmszereplésre tekintettel − Kovács Katit is megajándékozta egy lemezzel, melynek címe Suttogva és kiabálva lett, érzékletesen kifejezve az énekesnő sajátos stílusát. A több slágert is hozó („Most kéne abbahagyni”, „A régi ház körül”, „Volt egy régi nyár”, „Legjobb volna elfeledni téged”) album legtöbb dalát táncdalos Koncz Tibor írta, aki – mint látni fogjuk – kisebb-nagyobb kitérőkkel, de végig is kíséri Kovács Kati életművét; közreműködőként pedig felvonul a magyar beat komplett második vonala az Expresstől az Atlasig, a még fel nem bomló Metrótól a még ki nem alakult Bergendy-ig. (Apró dokumentatív érdekesség, hogy a Suttogva és kiabálva – más Kovács Kati lemezekkel ellentétben – azon magyar hanglemezek közé tartozik, amiket még nem adtak ki újra. 2011-bena Hungaroton webáruházán elérhetővé vált mint pénzért letölthető anyag, de a CD-kiadás még várat magára.)
Egy suttogva kiabáló énekesnő: Kovács Kati
Végigtekintve ezen a sebtében összefércelt felsoroláson, rettegés foghatja el az olvasót, hiszen hányféle egyéni sorssal, új arccal, összebútorozással kell számot vetnünk az 1971-es esztendőről beszélve. Folytatnunk kell a majdhogynem dalszerzők nélkül maradt Omega útját, be kell, hogy vezetődjünk az Illés zeneileg legizgalmasabb időszakába, s közben ott toporog a frissen alakult LGT, és a harcra kész Bergendy, egy újabb táncdalfesztivál és miegymás. Pedig a tánc még csak most kezdődik!
További cikkek
