2019-12-05 23:48:45, Boldog névnapot Vilma !
Kereés az oldalon

Egy második esély története III

L.L. Taylor - 2019-10-05 10:00:00
Elv/érzek vége játék út tanulás megélés tartozás

 

Sokáig nem mentem be hozzá, csak az osztályt hívtam. Bár protokoll szerint mindössze nagy általánosságokat "szabad mondani". Tehát az "állapotáhot képest jól van". Gyakran éri támadás az egészségügyet, ezt nem vitatom. De az én "drágajóapám" összetehette a két kezét, mert olyan szépen gondozták, hogy arra nincsenek szavak. Öt nap után sikerült bejutnom hozzá. Az ágyban pihent, félig ülő helyzetben és várt. Mosolygott. Nekem nehezemre esett.

 

– Mi újság Manó? – kezdte, ahogy mindig.

– Én jól vagyok, és te?

– Nagyon fáj a bal oldalam. De mondjuk nehezen is tud gyógyulni, mert mindennap visznek minket dolgozni. Képzeld, olyan csoda dolgok vannak már, hogy hihetetlen. Megírhatnád egyszer. Most láttam, hogy az emberek a függőleges falon járnak és nem esnek le! Meg egy fura motor is fölment. Gondoltam rá, hogy megpróbálom, de féltem magam.– hallgatásba rejtettem a döbbenetemet. Már csak azért is, mert közben tekintetem a karjára csúszott amit lazán bár, de az ágyrácshoz kötöttek. Lehet, hogy mégis felmászott volna képzeletének furcsa színterébe?

Úgy döntöttem belemegyek a játékba.

– Majd kérdezz meg valakit, hogyan működik és készítek belőle egy anyagot...

– Az nagyon jó lenne! Megszomjaztam, adnál inni?

 

És akkor jött az érzés. Hogy lelassul körülöttem a világ. A halvány zöld falak árnyalata a retinámba ég, a szobában fekvő többi beteg légzése a hallójáratom legmélyére zuhan. A folyosón kinyitott ablakon át beömlő friss levegő borzongatva szalad végig a vállamon és belekapkod a kiálló hajtincseimbe. Apa bőrének pórusai olyan élessé válnak számomra, mintha hirtelen egy sólyom látását kaptam volna kölcsön. Engedelmesen a pohárért nyúlok, amiben a kórházi tea pihen. Csömör édessége erőszakosan furakodik az orromba és végigcibálja magát minden csillócskán, hogy végül a hörgőmig jusson. A szájához emelem a szívószálat, iszik. Pillanatok alatt visszaröppenek a  múltba, kamaszkorom legformálóbb éveibe. Végigballagok a kollégiumi folyosón a 2/12-es szobáig. Benyitok. Az ágyamban fekszek, szobatársaim gyűrűjében és éppen sírok. Apa balhézott otthon. Anya csak a negyedét osztotta meg velem, de  jól tudtam, hogy védeni akar és nem részletezi mi történt pontosan...nem is kell, hiszen tisztában volam vele szavak nélkül is. Dühösen, könnyektől áztatva bukik ki belőlem, hogy  "Soha nem számíthat majd rám! Akkor sem amikor már öreg lesz vagy tehetetlen és ha szüksége lenne egy pohár vízre én nem leszek ott, hogy megitassam!" A lányok néma csöndben ülnek velem, a jelenlétüknél többet nem tehetnek.  A kép szertefoszlik én pedig újra a kórházi szobában állok apám mellett. Kezemben a bögre, lelkemben a felismerés: leróttam egy igen nagy karmikus tartozást. Nem tudom milyen előzményekkel, csak abban vagyok biztos, hogy megtörtént... Megköszönte a teát, láttam rajta, hogy nagyon fáradt. Mondtam neki, hogy pihenjen, most megyek, majd jövök holnap is. Szófogadóan becsukta a szemét én pedig kimentem a szobából. Kavarogtak bennem az érzések. A nővérpultnál éppen ott volt az egyik orvos, megkértem, mondja el őszintén, mit lehet tudni az állapotáról.

– Szinte hihetetlen módon javul. A fejsérülése úgy tűnik magától rendbe jön, az ütés okozta vérömleny szépen felszívódik. Időbe telik mire a karja, válla meggyógyul, de rendben lesz. Szerencsés ember, főleg ha vesszük, hogy milyen kapcsolata van az itallal...Az elvonási tünetek miatt nem mindig tiszta neki, hogy hol van. És hallucinál is, de ez is mérséklődik majd. 

 

Végighallgattam mindent, tisztelettel megköszöntem, majd ő ment is a dolgára. Szóval az alkoholista, önző, önsajnálatban tengődő apám elképesztő második esélyt kapott az élettől. Az eset óta először halványan képes volt bennem felderengeni valamiféle reménysugár. Hogy ez talán lecke lesz. Az a fajta, amit végre képes megtanulni. Ez a tudat akkor vált erősebbé bennem, amikor az egyik nővérke, akivel időközben elég szoros viszonyt alakítottunk ki, megjegyezte, hogy volt olyan nap, amikor egy lyukas garast sem adott volna azért, hogy ez az ember "megmarad." De valami erős életösztön csak munkálkodhat benne, hogy így küzd. Én pedig csak remélni mertem, hogy nem az ital iránti sóvárgó vágya igyekszik olyan vadul életben tartani. Teltek a napok. Mindig egyre jobban volt. Ruhákat vettem neki, keresztrelytvényeket. Gyümölcslevet és csokit. Persze mindig hozzátette, hogy rendezzem ezeknek az árát a pénztárcájából, mert azt ugye  nekem adták ide a többi holmijával együtt, még a baleset után. De nem ment valamiért. Utólag pedig nem is bánom, mert így volt mihez nyúlnia, amikor végre hazaengedték. Összesen két hetet töltött bent. A bal karját még nem tudta használni, lefogyott pedig eleve nem volt nagy darab. De kitisztult a tudata. Betegszállítóval vitette magát haza, nem akart minket megkérni. Az út előtti nap még bementem  hozzá. Elmondtam neki, amit szerettem volna. Hogy hagyjon fel az ivással, ha már új esélyt kapott. Végezze tiszta fejjel, szeretettel a szakmáját, hiszen nagyon jó benne. Szinte bűvöli a csempét, a maltert...becsülje meg a tehetségét,  amit annak ellenére elismernek, hogy tudják milyen káros szenvedély rabságában él. Láttam rajta, hogy semmit nem enged be, de azért bólogat. Így hát azzal zártam, ha még egyszer ilyen történik vele, rám ne számítson, mert képtelen  leszek újra végig csinálni. Rám emelte egy pillanatra a tekintetét, de nem mondott semmit. Elköszöntünk. Anya másnap meglátogatta otthon. Nem kellett messzire mennie, csak a szomszéd utcába. A válás után apám visszaköltözött a szülői házba. Szinte hihetetlen, hogy ennyire közel volt, mégis olyan távolra sodródott, mintha külön bolygón élne... Szóval igen. Az én gondoskodó édesanyám megtette ezt a gesztust...miattunk. Végigböngészte a leletek és papírok tengerét, majd a gyógyszerek listáját, amiket még szednie kellett.  Azután meglátta az üres sörös üveget. Elmondása szerint akkor annyit volt képes mondani neki, hogy rendben igyon. De legyen tisztában azzal, hogy a kapott gyógyszerek alkohollal együtt egyetlen eredményt hoznak: MEGDÖLGIK tőlük! És csak a tisztánlátás kedvéért nyomatékosan fogalmazott így. Hosszú ideig hallgattam a telefonban, amikor anya ezt elmesélte....de őszintén, valahol a lelkem mélyén nem vártam mást.  Azóta sem vagyok hajlandó felhívni apámat, ahogyan a húgom sem. Innen-onnan néha jönnek az infók, hogy látták a kocsmában,bár "csak látogatóban fordul meg ott", de egyébként meg rendesen jár az előírt rehabilitációra....hát nem érdekel. Néha eszembe jut és el is kap a pánik, hogy jön egy újabb telefon valami borzasztó hírrel...de azután elengedem.

 

2019_0922194145_winding-road-1556177_960_720.jpg

Sok oka van annak, hogy megírtam ezt a sorsállomást. Egyrészt az, hogy valahol mindannyian belebotlunk egy érthetetlen helyzetbe, amiben, legyen bármilye nehéz is, kell rónunk a tartozásainkat. Mindegy, hogy tudjuk-e az okát vagy sem...

érezni fogjuk, mert annyira egyértelmű lesz.  Másrészt, hogy nem minden második esély hoz happyend-et. Olyan szép is lenne, ha egy függőség egyik pillanatról a másikra elmúlhatna vagy egy szélsőséges szituáció kijózaníthatná (szószerint) a benne szenvedőket. 

De ez sajnos nem ilyen egyszerű.  A harmadik ok pedig az önmagunkkal való kapcsolat fejlődése. Gonosznak tartom-e magam? Önzőnek, hozzá hasonlónak, amiért hidegen hagy már a sorsa? Az a válasz erre, hogy nem számít. 

Nem számít, mert

- mások helyett nem hozhatunk döntéseket és nem irányíthatjuk a tetteiket sem.

- nem cipelhetjük a súlyokat, amiket ők szedtek a vállukra.

- nem lázadhatunk az ellen, amit meg kell élnie valakinek, akkor sem ha tűzzel, vízzel harcolnánk érte.

 

A vélelmezett "jobb sors" az ego önámító magyarázata arra, amit nem tud elfogadni. Azt hiszem én is csak egyet tehetek apámért: maximálisan elfogadom, hogy erre az életre ezt az utat választotta. Hogy ez néha keresztezi a miénket, de most egy nagy, egész emberöltőn át tartó játékban kell

rájönnie, hogy ki irányítja valójában a szálakat...pontosabban, hogy ki irányíthatná. Nincs jogom megfosztani a felismerésektől és az aha élményektől...akkor sem, ha azt gondolom, hogy így a segítségére lennék. És ami talán a legfontosabb, hogy én is tanultam az ő leckéjéből. A valódi jelenlétről és az elfogadás hatalmáról. Hogy a legtöbb helyzetben valójában másra nem is lenne szükségünk ezeken kívül...persze nem egyszerű dolog felismerni, átélni őket. De ha sikerül az egy olyan ajándék lesz, amit bölcsesség ad a léleknek, a fejlődésért. Ezt a tapasztalást pedig, legyen bármilyen is az előttünk álló utazás, mindenhová magunkkal visszük...és éppen ezért lesz felbecsülhetetlen az értéke. 

loading...


Szólj hozzá Te is!