Meddig jó egyedül?

A minap miközben hosszasan ecseteltem egy barátnőmnek, hogy volt képe egy komának rendesnek lennie velem és képes volt nekem számos kérdést feltenni az életemről, a barátnőm megkérdezte tőlem nemes egyszerűséggel, hogy amúgy meddig csinálod ezt még? Mit is? Persze tudom, a közönyt, de humorosan rávágtam, hogy még egy évig, hisz 3 évre átkozott a szingli nők szigetére és még egy év hátra van. Azonban a jelenleg amúgy is könnyen kikezdhető pszichémben mégis ott maradt ez a kérdés és követte őt jópár.

Vajon meddig egészséges egyedül lenni? Vajon meddig érdemes önmagunk megértésébe fektetni a munkát egy kapcsolat helyett? Mikortól válunk teljesen szkeptikussá, ha ismerkedésről vagy még rosszabb szerelemről van szó? Vajon az évek alatt azzá változunk, aki össze törték a szívünket?

Egyikre sem tudom a választ igazán. Viszont azt tudom, hogy régen romantikusan hittem az igaz szerelemben, a tökéletes családban, a mindent elsöprő férfierőben és a gyengéd anya szerepében. Aztán huss a szerepek változtak és a nemek szerepei is tökéletesen felcserélődtek az életemben.

Bár az apró foszlány éveken át pislákolt a szívem mélyén elrejtve, egy szép napon a csóró kis csökevényt is kitépték onnan a lelkemből és eldobták egy sarki kocsmában; és a hit, amit én a szerelembe fektettem teljesen eltűnt a szívemből.

Persze játékos kacérkodással és felszínes kapcsolatokkal egy darabig fenntartható a látszat, hogy minden a legnagyobb rendben van, azonban ez egy idő után akkora teher egy embernek, hogy hosszútávon fenntarthatatlan. Azt meg ugye nem kell magyarázni, hogy a XXI. században években mérni a szingliséget, miközben dübörög a tinder már eléggé hosszútáv kategória?!

De mégis minden közül, ami velem történt valaha ezek az éveim a legszebbek, a legsikeresebbek és a leginkább kiegyensúlyozott. Ezt meg eldobni a bizonytalanért minél inkább beleszoksz annál nehezebb. Mert nézzük a nyers és valós tényeket, amiket én igazán a férfiaktól kaptam

•  Egy nagyapa, akinek nem voltam elég jó, mert nem lettem fiú.
• Egy apa, aki bármennyit is küzdött sosem találta meg igazán a hangsúlyt a mostani családja és a régi gyermekei között.
• Egy férfikép, amibe kapaszkodnom kellett volna és, amiből azt tanultam, hogy nagyon kell teperni azért, hogy azt érezd talán szeretnek.
• Egy első szerelem, aki megpattant egy dekoratív nővel, mert én nem voltam elég jó a haveroknak.
• Egy helyes, kedves fiú, akinek ekkora én nem hittem, hogy elég jó vagyok.
• Egy fiú, akinek elhittem, hogy talán megteszem, de nekem nem tette meg ő.
• Egy férfinek hitt fiú, aki kitépte a szívemet.
• Egy fiú, akinek én téptem ki a szívét.
• Számos más férfi, akiről már nem hittem, hogy tud újat mutatni.

Nos, innen szép nyerni nem? Sosem létezett férfiképből, megtört ezerszer leírt gondolatokból és a tényből, hogy egyedül jobban megy! 

Mi van akkor, ha a válasz a kérdésre meddig csinálom még ezt, a válasz az, hogy örökre? Mivan, ha már nem tudom megosztani másokkal az életemet, a felépített hétköznapjaimat, ha képtelen vagyok beleszuszakolni másokat a felhalmozott tennivalóimba? Ha nem akarok szétszórt hebrencs kislány lenni, aki semmi másra nem tud gondolni csak rá? Ha elfogadtam, hogy sosem lesz már egészséges férfiképem. Mi van ha a kezdetekből hozott sebek olyan mélyek, hogy csírájában el van fojtva bennünk a szerelem, a hit és a remény egy társ létezésében? Mi van ha nem, hogy anyának, de párnak sem vagyok való? Mi van ha én a család feketebáránya vagyok és mindenkivel ellentétben én egyedül tudok csak működni? Mi van ha a válasz az, hogy örökre? Mi van ha azzá lettem, aki össze törte a szívem? Egy ember aki fél felnőni a feladathoz, hogy nem csak ő létezik.