Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fehér hajú öreg nénike. Szegény asszony igen görbe volt már, összenyomta őt az élet súlya, de pirospozsgás orcája mindig a fény felé ragyogott. Egykoron felügyelő volt ő egy árvaházban a Petőfi sugárút mellett a főtértől nem messze. Ma már azonban egyedül éldegél apró tanyáján, három macskájával, Csillaggal, Pompással és Villámmal. No, nem volt ám ez mindig így, réges-régen hét macskája is akadt, de a szerelem és a család sosem talált rá az életben. Szívében mégis túlcsordult a szeretet és tudta a világ minden táján van a lelkének egy apró szelete az árva gyermekek szívében, akiket egykoron felügyelt. Így élt ő mindig, mosolyogva, szerényen és vidáman, sokat dalolva aprócska tanyáján a piros kis otthonkájában. Egy ünnep volt csupán, amit sosem várt az évben, ez pedig a karácsony volt. Mert az apró asszony nagy szíve az éjfélimise után minden évben megtelt szomorú magánnyal, miközben végig sétált a karácsonyi fényekbe borult főtéren a boldog családok forralt borba burkolt szeretetében. Nincs az a szív, amely szerelem nélkül nem borul sötét magányba ezeken a napokon gondolta magában, miközben ócska, régi piros Fordját próbálta kinyitni. De rángathatta ő jobbra, rángathatta ő balra, az ócska csotrogány sehogy sem akart kinyílni, befagyott a nyavalyás. Mérgében lévén, hogy jobb ötlete nem akadt nagyot csapott a motorháztetőre és az hangosan morajlott fel az éjszaka csendjében. Erre figyelt fel egy fess fiatalember a szomszédos kocsinál. Haja barna volt, sálja kockás és oly magas volt, hogy felhőkarcolónak elmehetett volna, de ő mégiscsak legénynek született.
- Tudok segíteni, csókolom? - szólt oda csilingelő hangján az idős asszonynak.
- Beragadt ez az ócskavas!- hördült fel a néni.
- Mindjárt hozok, csókolom jégoldót, egy pillanat!- és azzal a fiatalember segített az idős asszonyon. A Ford ajtó egy szempillantás alatt kinyílt és csak ekkor nyílt ki az ő szemük is ebben a hideg éjszakában.
- Hóanyó? Csak nem? Ezer éve nem láttam! Hol és merre él, és hogy tetszik lenni? – halmozta a kérdéseket a legény, aki azonnal felismerte a piros ruhás pöszörödött nénit, és a szíve megtelt gyermeki szeretettel.
- Rudolf? Te vagy az Rudolf? Jézusom, de megnőttél, mikor utoljára láttalak még kis manó voltál az árvaházban.- ölelte magához szorosan az idős néni a rég látott gyermeket és minden emlékét, amely elárasztotta a szívét azon a hideg Szentestén.
Másnap az idősnéni zöldellő fenyőágat vágott a kert végében, vázába tette azokat és apró rég elfeledett poros díszeket keresett a kredenc mélyén. Töltött káposzta és mézeskalács illat járta be az aprócska konyha minden szegletét és ünnepi teríték került a szú ette asztalra is. Sok év után karácsony költözött a szívébe és ma Rudolffal és a családjával ünnepel. A három fős kiscsalád pontosan érkezik az ebédre. Rudolf lánya Remény egy valódi kis csoda. Aki pont úgy tele van kérdésekkel, mint régen Rudolf volt.
- A néni honnan ismeri az apukámat?- hangzik a kérdés, miközben nagyot harap a friss házikenyérbe.
- Tudod az apukád valódi csoda volt az életemben, akire december 6-án találtunk rá egy hatalmas hóviharban az árvaház előtt. Őt a Télapó adta nekünk ajándékba. Fiatal felnőtt éveim legszebb emlékei közé tartozik, hogy láthattam őt felnőni, elviselhettem a kamasz dacosságot, hallgathattam az első szerelmi csalódásait, láthattam őt szeretni és ő volt az, aki pótólt valamit a szívemben, amit sosem kaphattam meg, a családot, egészen addig a napig még meg nem szökött az árvaházból és soha többé nem láttam.
A kislány pedig nem szólt semmit, csak magához ölelte az apró nénit, akit csak Rudolf hívott Hóanyónak, hisz ő mentette meg egykor az árvaház előtt. A nap hátralevő része hamar eltelt. A kis családot Hóanyó a kapuig kísérte és elbúcsúzott még Rudolf visszaszaladt a kockás sálért, amit tegnap viselt.
Hóanyó visszatérve szerény lakásába egy levelet talált az asztalon.
Drága Hóanyó!
Köszönöm, hogy felneveltél és mindig hagytál elesni. Így lettem ilyen erős ember.
Köszönöm, hogy az életre tanítottál, így mindig megálltam a helyemet.
Köszönöm, hogy szerettél és cserébe ma én is képes vagyok szeretni.
Köszönöm, hogy anyám helyett mindig anyám voltál!
Tudod azon az esős napon, mikor megszöktem hozzá szöktem, a mostani feleségemhez. Így születhetett meg Remény és kaphattam vissza minden boldogságot, amit egykoron elvesztettem. Neked köszönhetem, hogy ma teljes az életem. Hamarosan újra találkozunk! Örülök, hogy a sors egymás útjaiba sodort.
Szeretettel: Rudolf
Hóanyó aznap este hamar ágybabújt és a meleg kályha mellett azon tűnődött, mennyi arca is van a szeretetnek és mégis mind milyen egyformák. Az emberi szív legcsodálatosabb találmánya ez, amelyet teljesen ingyen adhatunk a másiknak és a legzordabb, legmagányosabb szívet is megtölti boldogsággal. Erről szól a karácsony. Nem az ajándékról szól, hanem az örömödről. Nem a rengetek fogásról, hanem az együtt eltöltött időről az asztalnál. Nem a rohanásról, hanem a szerteágazó figyelemről és gondoskodásról. Egymásról szól. Rólunk szól.
További cikkek
