2021-05-13 10:56:44, Boldog névnapot Szervác,Imola !
Kereés az oldalon

Októberi emlék

Huszka Vivi - 2018-10-19 10:00:00
Elv/érzek
október emlékezés halál halottak napja szeretet nagymama unoka ég veled elengedés emlékezés

Október van, nem csak mint hónap, de a szívemben is. Már 11 éve van egy saját októberem, egy szomorú októberem. 

Hogyan és miért lehet szomorú egy hónap? Megannyi lehetőség lehet erre, de sokunknak azonnal az jut eszébe, amikor egy nagyon rossz dolog érte és ez meghatározza azt a hónapot onnantól minden évben. Egy családtag elvesztése, egy baráté vagy bármi lehet, amire fáj visszaemlékezni. Számomra az október a nagymamám elvesztését jelenti évről évre. 

2007. október 19- én péntek reggel iskolába indulva csörrent meg anya telefonja. Apa hívta! Ha lecsukom a szemem mai napig emlékszem, hogy hol ültem akkor, amikor anya kimondta azt, amit soha nem akartam hallani: Mamátok meghalt! Ott akkor megsemmisültem. Egyhelyben zokogtam órákon át. Felfogtam, de nem akartam. Tudtam, hogy neki már jobb, de önző voltam hisz az ember ilyenkor nem gondol másra csak arra hogy mennyire fáj elengedni az adott személyt. Ekkor voltam 14 éves, felfogtam miről van szó. Felfogtam, hogy soha többet nem ölelhetem, nem mondhatom neki hogy szeretem, nem kapok tőle nutellás, cukros kenyeret ( Bizony! Specialista volt az elkészítésében. Nagyon utáltuk így, de sose mondtuk meg, inkább megetettük a tacsi kutyájával.) 

Októberben hűvös van. Sosem felejtem el, bedurrantott a gázkonvektorba, hogy kicsit melegebb legyen a szobában, a konvektor előtt volt egy asztal a végén két székkel, mindig ott ültem le. A konvektor égette ruhaillatot mai napig megérzem, azonnal eszembe jut mikor a mamánál malmoztunk. Ő tanított meg malmozni. Gombokat gyűjtöttünk, ha kellett leszedtük az ágyneműről és a játék után megmutatta, hogyan kell visszavarrni. A régi tévéjén mindig a Vad angyal ment és nekünk kötelező volt nézni, mert Mama bizony ki nem mozdult még a sorozatait meg nem nézte! Egy karácsonyi emlék is felvillant, amikor kicsik voltunk. Ilyenkor a nyírségből leérkező unokatesóimmal és a húgommal lopkodtuk a fenyőfáról a szaloncukrot, azt a régi nem bevonatos cukrot, ami sima egyszerű selyempapírba volt csomagolva (Istenem de fáj ma már tőle a fogam, de nosztalgiából még le-le csúszik egy, csak hogy érezzem az ízét és felelevenítsem az emlékeket). Az unokatestvéreim apukája észrevette az üres selyempapírokat, de nem szólt csak diókat, mogyorókat és összegyűrt zsebkendőket rakott a szaloncukor papírokba. Mama pedig milyen jót nevetett mikor látta a kétségbe esett arcunkat. 

A fürdőszobája nagyon pici volt, ezért képesek voltunk nyakig eláztatni azt egy-egy nála töltött napon. Az ételeit szinte kivétel nélkül odaégette, de mi akkor is megettük. Mai napig emlegetjük, ha netán lekap az étel: Na a Mama milyen büszke lenne! 

Emlékszem a hosszú megnyúlt fülcimpájára, amit díszített a világoskék háromköves aranyfülbevalója. Ősz rövid haja volt. Nagyon magas vékony nő volt és erős, hihetetlenül erős.

Mi pedig nagyon sok bosszúságot okoztunk neki, mikor az unokatesóink itthon nyaraltak. Ebben a pár napban mama mind a 4 lányunokája vele volt. Volt olyan, hogy majdnem megfulladtunk az unokatesómmal a méteres rágótól csak azért ,hogy a kicsi tesóinknak ne kelljen adni. Mama nagyon mérges volt sokszor ránk, de tudtuk, hogy szeret minket. 

Volt egy nap amikor ezt viszonozni is szerettük volna. Mi négyen lányok összeültünk és sztorizgattunk. Mindig eszünkbe jut és most már csak jókat mosolygunk rajta:

Elhunyt a kedvenc cicája, emlékszem korom fekete volt. Eltemettük. Majd mi kis taknyosok kitaláltuk, csináljunk neki egy fejfát, hogy meglepjük a mamát. Alapanyagokat hamar beszereztük apa műhelyéből. A kis agyunk azonban kitalálta, hogy díszítsük is fel azt a fejfát mert egy kedvenc cicának az is jár. Átlopóztunk egy átjárón a szomszéd néni házához, ahol az ablakban egy nagycsokor művirág volt leporosodva és pókhálósodva. Tudtuk, hogy megtaláltuk a tökéletes díszt. Mire felszögeltük a virágfejeket erre a fejfára és felállítottuk, a mama is hazaért a boltból. Mit ne mondjak, szerintem egyikünk se felejtette el azt a pillanatot, amikor bevitte a boltból vásárolt dolgokat és sorba állított minket a betonlépcső előtti járdán. Mindenki akkora pofont kapott kivéve egyikünket, mert ő állt be a sorba utolsónak és tudta mire számoljon! Miután megkaptunk a nekünk járót megkérdezte mama sírva, hogy tudjuk-e miért kaptuk? Jó hogy nem tudtuk! Az a csokor a szomszéd néni esküvői csokra volt. Több tíz évnyi emléket tettünk tönkre.

Hát igen gyerek ész… Ez az, amit soha nem felejtek se én se a csajok, de szüleink se, akiknek elmeséltük ezt a történetet. 

Azonban sokkal humorosabb emlékeink is fennmaradtak. Emlékszem az utca fiúit összehívtuk „harcolni” és kikötöztük Őket a fához, majd kirúzsoztuk őket. Mennyiszer kiabált ki mama a házból, hogy gyertek befele! 

Mikor nagyon beteg lett már mama, akkor elkerült a nagynénémhez, aki a nyírségben élt, nagyon-nagyon messze tőlünk. Ő gondozta mamát. 

Anya sokszor felhívta nekünk, hogy tudjunk a mamával beszélni, de egy idő után már nem tudott beszélni sem, csak mi meséltünk neki. Ő pedig hallgatott minket és a történeteinket.

Ez mára mind emlék. Ő nincs már, mi pedig felnőttünk, de ezekre mindig jó szívvel emlékszünk vissza, hiszen ezt így kell csinálni! Az ember próbálja a hiányt emlékekkel pótolni, ami baromi nehéz tud lenni szerintem. Aki vesztett el hozzá közelálló személyt tudja milyen ez.  Emlékszem arra a fekete pulóverre, amit egy évben 1x hordtam. Anya csinálta nekem garbós, kenguru zsebes volt. Utolsó költözésem alkalmával nem hoztam már magammal. Hátra akartam hagyni egy darabot a kézzel fogható emlékekből.

2007.október 21. (ha jól emlékszem bár ez az emlék már halványult), a temetés napja. Nem tudtam hova megyek és mi vár rám. Szerintem ezen a napon értünk oda a nyírségbe a legkésőbb.  Hideg volt! Nagyon be volt borulva.  A temető mellett egy nagy föld volt üresen.  A szertartáson nem mentem be a tömegbe a két kicsivel álltunk hátul, a padnál. A kicsi kínjába egy viccet mesélt, én meg rászóltam,hogy ezt most ne itt tegye már. Amíg a koporsót nem láttam a felirattal semmi baj nem volt. De akkor tudatosult bennem miért vagyunk ott.

Ma, ha eljutok a nyírségbe többnyire az első utam a temető. Mikor kimegyek, sokszor az emlékeim után megyek. Magamban elkezdem mondani, amit szeretnék hogy tudjon hátha hall…

Emlékezetből megyek hozzá, becsukom a szemem látom merre mentünk a tujasor mellett. Emlékszem, hogy  egy csap is volt a sorban. Hagyatkozok az emlékeimre, amiket már 11 éve őrzök. Majd ott állok mellette, akivel egy darabot belőlem is eltemettek és vele temették a családunk valósi összetartását is. Csodálatos ember volt! Nagyon hiányzik! De mindig tudom, hogy mindannyiunkra végtelenül büszke.

Szeretlek!

 

loading...


Szólj hozzá Te is!