Vége van. Elkéstünk. Sosem láttalak még annak téged, aki most vagy itt előttem az üres semmitmondó tekinteteddel. Most először látlak ésszel és nyoma sincs a szív vak szerelmi látomásainak. Az első gondolatom, hogy én ebbe beledöglök! Hová lettünk, miért nem nézel rám úgy, mint egy tiltott szerelemre? Hol a remegő érzés a lábamban, a görcs a gyomromban? Hol fájsz te nekem édesem? Hová lett az érzés, ami miatt azt éreztem nő vagyok, gyenge és nekem is fájhat az élet? Hol az érzés, hogy én is ember vagyok? A mi vak szerelmünk egy napon észrevétlenül kúszott ki a kezeink közül. A vadregényes történetünk csak megfakult tinta lett egy-egy papírfoszlányon szétterítve a korhadt padlón, ahonnan már ezerszer felálltunk.
Itt állsz és egy pillanatra megpróbálsz azzal a nézéssel rám nézni, amibe egykoron beleszerettem, de képtelen vagy már rá. Már nincsenek a szemedben elérhetetlen vágyak, megfoghatatlan érzések, kósza miértek. Érzem, hogy vége. Te pedig azt is tudod talán, hogy ez a mese soha el sem kezdődött. De tudd életem nagy szerelme, hogy nem te lettél más, csupán én kúsztam ki a karjaid közül.
Mélyen nézek bele a szemedbe hisz' még úgy elvesznék benne. Az elveszett férfit keresem a szemedben, akivel a szerelembe beletemetkeztem. A szemeidet nézve keresem azt az éjszakát, amelyben a nyelvek eggyé forrtak, a testek összeértek, a vágy felszabadult és elhittük, hogy nincs holnap.
Azonban hiába keresem, a szememre ült könnycseppben végig pereg szerelmünk története az arcomon, koppanva hullik a padlóra és ezer apró cseppben párolog el a jövőnk.
Ezért nézlek még percekig. Meg akarlak jegyezni magamnak, el akarom raktározni minden ráncodat, amit az élet rajzolt rád, minden mosolyodat, amely örökre hazugság. Látni akarom a kihalt tekinteted, hogy tudjam más-más úton indulunk végre tovább. Érezni akarom, ahogy nézel és bármennyire fáj nem jössz soha utánam. Életedben először végignézed, ahogy elsétálok. Életemben először tényleg kisétálok az életedből. A kocsi párás ablakán látok egy világot, amelynek köze sincs az én elhitt valóságomhoz. Az autód fénye hátulról világítja meg a párás üveget, kilométereket követsz a sötét éjszakában. Egy pillanatra elhiszem, hogy az utolsó, döntő kanyarnál még feltámadunk és utánam eredsz. De a valóság édesem, hogy még én jobbra megyek, a te sofőröd balra, és te már rég seggrészegen alszol az anyósülésen. Így értünk véget, ahogy elkezdődtünk. Én elégek, te pedig reggel talán majd nem is emlékszel.
További cikkek
