Szétnézek. Elindítom. Kézifék kiold. Sebesség be. Kuplung fel. Gáz le. Indulunk! ...
...és már látom is, ahogy a lovakat összefogva útnak eredek egy nagy kalandnak. Az autó felbőg és én száguldok a célom felé. De csak látnám, mert épp harmadjára fullasztom le ezt a fránya gépet, és be kell látnom, hogy nem vagyok egy rutinos vezető. Szóval a valóság így néz ki:
Szétnézek. Hol a világítás? Ja, tényleg öv is kell. Kézifék kiold. Sebesség be. Kuplung felcsap. Gáz le. Lefulladtam. Fasza, akkor kezdjük újra.
Soha többé nem indulnék útnak úgy, hogy egy éve nem vezettem. Sötét van, amiben még szintén nem vezettem. A kocsi, amit vezetek lassan kihullik alólam és mellettem egy olyan személy ül, akinek még ennyi tapasztalata sincs a vezetésben, mint nekem. Pedig 5 év alatt nem mondanám, hogy nagy rutinra tettem szert. De egyszer életemben megtettem és azóta is életem legbetegebb kalandjaként tekintek rá, ahol a könnyeim potyogtak a röhögéstől, meg a kétségbeeséstől.
Egy rutintalan sofőr legnagyobb félelme - ha végre sikerült az autót a negyedik indításra útnak ereszteni -, hogy meg kell állni. Mert azzal nincs gond, míg az autó megy. Csak azok a fránya kereszteződések ne lennének, ne kellene tankolni, az úti célnál megállni és minden lefulladáskor szégyenkezve megpróbálni elindulni és tovább állni. Szerencsére a rutintalanságomnál nagyobb a tudatosságom és a figyelmem. Így igyekszek semmi olyanba belemenni, ami problémát képezne. Ezen az estén azonban még ez sem sikerült.
Szóval útnak eredtünk hát a kalandnak és utólag komolyan kijelenthetem, hogy a túra egyetlen hibája az volt, hogy nem kívülről tekintve, popcornt falatozva néztük végig ezt a beteg utazást egy mozivásznon. Talán egész jó magyar komédia lett volna belőle.
Az útnakindulást egy komoly tankolás követte, ahol megállapítottam, hogy fogalmam sincs melyik oldalt kellene megállnom a benzinkúton. Aztán sikerült pont a rossz oldalon. A kutas közölte, hogy ez így nem lesz jó. Én meg közöltem vele, hogy akkor oldja meg, mert én boldog vagyok, hogy ez a manőver sikerült és biztosan nem fogok a benzinkút területén tekeregni. Így történt, hogy a kutas miután elküldött gondolatban a fenébe, életében először úgy tankolhatott, hogy a benzincsövet (nem, fogalmam sincs mi ennek a szakkifejezése!) a kocsin keresztül szaggatva, kicentizve megtankolta az autót. Nem mondhatja senki, hogy nem okoztam neki maradandó élményt. Így hát gyorsan elhúztunk és a következő fél évben a lábam nem tettem be arra a kútra.
Az utunkon hamar ránk sötétedett, ami a kietlen világban komoly problémákat hozott magával. Miután kiderült, hogy egészen eddig helyzetjelzővel közlekedtem megpróbálkoztam a lehetetlennel és kihasználva, hogy senki sem jön szembe, reflektort szerettem volna kapcsolni. Viszont az autó tulaja nem tartott részletes oktatást, és be kell látni, hogy a férfiak amúgy is béna női vezetőként tekintenek rám, így nem is találtam meg erre a lehetőséget. Egy rövid telefon után viszont kiderült, hogy pont az ellenkező irányba húzom a kapcsolót és a másik irányba a reflektor úgy fog maradni, és a kart nem kell az útcélig tartanom. Nagy kő esett le a szívemről, mert elég rossz volt úgy vezetni, hogy közben a kisujjad görcsbe rándulva tartott egy kart, hogy láss is valamit a puszták világában.
A valódi probléma azonban közel sem ez volt. Hanem az a pillanat, amikor naivan azt gondoltam, hogy faluszélen nincs éjszaka már közlekedés és egy beláthatatlan kanyar előtt 100 méterrel kitaláltam, hogy megfordulok. Majd lefulladtam. Majd újra indítottam. Majd lefulladtam. Majd nem sikerült rükvercbe helyeznem az autót. Majd eszembe jutott egy álmom, ahol egy hófehér autóban egy kanyarnál keresztbe állva meghalok. Majd bepánikoltam. Majd újra próbáltam, de nem sikerült a tolatás. Majd elindultunk előre, majdnem az árokba. Majd felmérgeltem magam és kiszálltam. Majd egy arra járó srácot megkértem, hogy forduljon itt meg nekem, mert olyan pánik jött rám, hogy feltehetően, ha itt halok meg, akkor sem fog ez a manőver sikerülni.
Végül megfordult és mai napig bánom, hogy nem kérdeztem meg ki is volt ő, hogy megköszönjem. Mert feltehetően, ha nem ő, nem olyan tempóban, nem abban a pillanatban jön, akkor ez a történet lehet nem így végződik. Azonban az égiek is tudták, hogy értékesebbek vagyunk, mint az eredeti úticél.
Ez után a történet után egy sarkon ülve elszívtunk egy karton cigit, bezabáltuk a chipszet, amit a kocsmában ülő rendőrök mellett vettünk. Összegeztük a történeteket, kinevettük magunkat, majdnem kigyújtottuk a ruhánkat, majd elindultunk haza.
Lassan, körültekintően, rendes világítással, egyenesen haza, nem kanyarogva és tolatva, tele élményekkel és a tudattal, hogy ezt soha többet nem csináljuk meg.
...és nem is csináltuk. Azóta se vezettem.
További cikkek
