Vakít a fény, ahogy a tükörbe nézek. Lassan nyerem vissza az éles látásom, de már kezd kirajzolódni a tükörképem. Szúrós de mégis üres tekintetű nő néz vissza rám. Kócos vörös lobonca ráomlik az arcára. Legalább takarja a lényeget. Eltakar. A fésűt lassan húzom a hajamban, majd szaggatni kezdem. Fájjon csak, nem érdekel. Már rég nem érzem, hogy élek. Rég nem érzek semmit. A fizikai fájdalom pedig arra a nőre emlékeztet, akinek legalább fájt az élet. Mert az érzés volt. Az legalább volt valami a nagy büdös semmin kívül.
Átkozott egy teremtmény vagyok. Kívül erős, belül lelketlen. Nem érzem a tetteim súlyát, már rég önző vagyok. A gondolatok közben pedig a hajam a fejtetőmre kötöm és az korbácsként csapkodja az álló levegőt. Ördög. Egy lelketlen ördög vagyok, talán Lucifernél is rosszabb.
Éjszaka álmomban máglyán égtem. Mennyi álom válna valóra ha valóság lenne. Lelkesen tapsolnának és zokognának mert végleg véget érnék. Sebeket hagyok, gennyes hegeket, amik nehezen tisztulnak és gyógyulnak be. Nyomot hagyok másokon, pedig csak önmagam vagyok. Emlék leszek mindenkinek, egy elérhetetlen be nem teljesült akut fájdalmas emlék. Felbüfögök a reggeli ébredésben, a részeg estékben, minden szál cigiben, egy felcsendülő dalban. Kirajzolódok az éjszakában és a mosolyomra, a szememre, a szavaimra alszanak el.
Építek és rombolok. Én nem hagyok hátra semmit magamból. Ha mentem elvittem magammal az álmokat is. Bárki kereshetne új álmot helyettem. Jobbat, szebbet, őszintébb álmokat. Valódit, amely passzol az életükbe, amelyhez felnőttek, amely nem felfalja és köpi ki őket, mint egy cafatot.
De nem teszik....csak tele kürtölik a világot azzal, hogy volt egy románcuk az ördöggel.
További cikkek
