2020-09-19 01:36:40, Boldog névnapot Vilhelmina !
Kereés az oldalon

Miért pont ez az élet? (első rész)

Lipták Márk - 2020-07-24 00:00:00
Beszéljünk másról
Család Depresszió Harag Félelem

2020_0711202824_man-3915438_640.jpg

 

Miért pont ez az élet?

 

 

„Ha ennyire ragaszkodsz a haraghoz, el fog pusztítani téged.”

Anna Todd

 

Ahogy az ajtóban álltam megértettem miért ment el. A szakadó esőben rohant el tőlem és a legszomorúbb dolog, hogy vissza se nézett. Kiabáltam, bőgtem és számtalanszor bocsánatot kértem, úgy ahogy eddig is lassan harminchat éve. Egy tíz perccel előbb még szorosan ölelt, súgott a fülembe, kérlelt, majd az utolsó pillanatban és a türelem végén ellökött magától és elkezdett rohanni. 

Végül az eső csendjében hallgattam és kerestem őt a szemeimmel, de már nem láthattam. Eltűnt. Elment. Elhagyott. Ökölbe szorítottam a kezeimet, ziháltam, a belső düh és a féktelen méreg öntött el, úgy, mint régen. A harag elfogott, és csak mérhetetlenül nőtt bennem. Egy valamiféle szörnyeteggé váltam, olyanná amilyen voltam. Egy szörnyeteg. Valami rossz. 

Miért van bennem ez a harag? Honnan ered? Honnan nőtt ki belőlem? Vagy egy másik élet, ami a születésem óta együtt nőtt fel velem? A gonosz ikertestvér? A valami? Az ökleim zsibbadni kezdtek, elég lesz már! A testem merev és acél kemény és ez a súly és érzés teljesen elfárasztott és fájdalmat okozott. Meg kellett mozdulnom! Muszáj! 

Előre egy lépést, menni fog! Nem!

Most már nem fog menni! Itt hagyott… elrohant. Nincs, aki suttogna a fülembe:

„ Menni fog! Csináld! Kérlek, csak csináld!”

A testem ereje megrogyott majd arccal a sáros útra dőltem el. Nem bírtam mozogni. Egy kifeszített kutya úgy vonyítottam attól a fájdalomtól, amit a harag növelt bennem. 

- Gyere vissza! Könyörgöm, gyere vissza! Azt ígérted, sose hagysz el….megígérted, hogy újra nem hagysz el! Hallod, te kibaszott köcsög! Igen, nem vagy más csak egy köcsög! Ugyanolyan köcsög, mint én…bazd meg! 

Próbáltam négykézlábra állni. A merev testem engedni kezdett, de a fájdalom nőttön-nőtt. 

- Én miattam ment el, bazd meg! Hiába megígérte, hogy soha többet nem hagy el, senki sem tartja meg a szavát, pontosan úgy, mint én. 

Sikerült lassan lábra állnom. Alig kaptam levegőt, a mozdulatok fájtak, de a merevség, a keménység alábbhagyott. 

Még bámultam a távolba, a sötétbe. Ott futott el. 

- Pedig örökre a karomba akartalak zárni, ezt akartam. Mondj valamit! Kérlek!

Megfordultam és beléptem a házba. 

Bent ropogott a tűz. Az asztalon egy King könyv hevert gyűrött oldalakkal. A kanapéban egy ütött-kopott gitár várta a régi dalokat. A konyhából az oda égetett sült kacsa illata terjedt szét a házban. Jobban körülnéztem. A békés lángok fényében megcsillantak a földön az üvegek. Üres üvegek. Néhány csikket is megpillantottam az üvegek között. A könyv mellett tablettákat véltem felfedezni, és nem emlékeztem rá, hogy mostanában beteg lettem volna. Tényleg, mi történt velem mostanában? 

Elballagtam a kanapéhoz, a gitárt óvatosan az oldalamhoz támasztottam. Nem jutott eszembe semmilyen dal. Bámultam a házat. Sörös, whiskey-s üvegek, csikkek, tabletták. A gitárra pillantottam, hiszen poros, a húrjai rozsdásak, régóta nem is nyúlhattam hozzá. A könyvért nyúltam, a lapjai pofátlanul összegyűrődtek, nem is jelöltem meg egy oldalt sem, ahol tarthattam ebben a világban. 

Mi történt? 

 

Pár hete kirúgtak az állásomból. Leépítés vagy mi volt. Valami vészhelyzet végett. Most vettem csak észre a rengeteg papírt is az asztalon; telefon, tévé, hitel, közüzemi számlák. A média kivetett magából, így kimaradtam a világ jelenlegi mozgásából, vagyis a manipulált és pénzéhes világból. Vagyis ahol tartottam, hogy nem kellett többet mennem, dolgozni. Igen, emlékszem aznap rúgtam be ismét. Tíz év után ismét. Könyörtelenül ittam, minden feltört belőlem, az a harag, az a valami, ami régen voltam. A szörnyeteg vezetett hazafelé, amikor is az autóval fenn akadtam egy kerítésen. Talán kifizettem a szomszédnak a javíttatását, de nem biztos. Az autót azt tudom, hogy a rendőrség még mai napig lefoglalta. 

És részegen, szerencsére kisebb sérüléssel és az autót hátra hagyva léptem be a házba. Csend volt. A tűz ropogott, vagy már csak pislákolt, nem emlékszem pontosan. Igazából, a sötétből is kettőt láttam, a lépcső felé botladoztam, rálépve a kiskutyára, de még meg se nyikkant. Nem akarta a gyerekeket felriasztani. Igazi okos kis kutya volt, rengeteg embernél okosabb, sőt én is hülye voltam hozzá. 

Igen, a gyerekek ajtaján benéztem, a mai esti mese kimaradt, nem is tudom hány óra lehetett, éjfél is elmúlhatott. Ők csendben és mélyen aludtak. Mint mindig. A hálószobába indultam, közben háromszor felestem. A falhoz nyomva közlekedtem és mire beléptem a szobába a feleségem fogott meg a karjaiban, mielőtt újra elestem volna. 

Soha életemben nem szégyelltem magam. De akkor olyan lesújtó és könyörtelen érzés fogott el, ez a kimondatlan szégyen. Rám nézett és nem láttam haragot a szemeiben. Inkább, könnyeket láttam az arcán. Szomorú könnyeket. Soha nem láttam még így. Néha-néha borongós volt, de sosem sírt bánatában. Nem tudtuk mi az a szomorúság. Azt igen, hogy szegénység, betegség, nehézség, küszködés, hit, kitartás, szerelem és család. De sosem sírtunk, mert szomorúak lettünk volna. 

Valami eltört. Valami akkor véget vetett az egésznek. Meglehet javítani valamit, vagy megoldani egy dolgot, de az már sosem lesz ugyanolyan, mint az előtte volt. Egy kis törés, egy kis repedés kívül vagy belül örökre nyomot hagyott maga után. Abban a pillanatban tudtam már, hiába voltam hulla részeg; az agyamat elnyomta az alkohol, a szívemet a harag, de a lelkemet nem tudta elnyomni semmi, hiszen így is megtörött volt. 

- Hol voltál? – kérdezte.

- Sa…sajn..sajnálom…tudod…van ez a helyzet és…

- Mondták a hírekben, de neked mi közöd van hozzá?

- Ki..kirúg…tak..engem…és…

- Elmentél inni? Miért nem jöttél haza? 

- Nem bírtam…nem bírtam a szemedbe nézni…

- Én téged szeretlek, nem a munkádat. És tudod jól, hogy mindig várunk haza, a gyerekek és én, a feleséged, te butuska.

A hangja lágy volt. Nem tudtam többet mondani, ölelkezve az ágyba huppantunk és elaludtam a karjaiban. Álmodtam valamit, de nem emlékszem rá igazán. Vonat volt benne, azt hiszem. 

 

Reggel szörnyű fejfájással ébredtem fel. Legurultam az ágyról és futottam is a wc-re hányni. A bűz és az öklendezés már egy évtizede ismeretlen volt számomra, és hogy megismételte magát a történelem, még jobban a szégyenérzés fogott el. A harag pedig alattomosan bujkált a szívemen. Az ajtónál a feleségem jelent meg. Aggódott, de a kék szemei csillogtak. 

- Mintha újra tizenöt éves kamasz lennék, de komolyan.

Mondtam majd azon nyomban hánytam. 

- Azt hittem megtanultad a leckét. 

- Szégyellem magam, ne aggódj!

- Nem akarok kiabálni és nem is vagyok mérges rád.

- Tényleg? Miért?

- Mert szeretlek. Én csak azt akarom, hogy gyere rendbe és utána együtt megbeszéljük az egész ügyet. Egy család vagyunk, nálunk így szokás. Emlékszel?

Imádtam ezt a nőt. Elhittem, hogy nem mérges rám, viszont azt tudtam és ő is tudta jól, hogy szomorúvá tettem. Merem állítani, ez sokkal rosszabb volt mindenkinek. Bárcsak kiabált volna, mérgében nem szólt volna hozzám három napig, majd egy családi hétvége után este kettesben elmentünk volna egy olcsó étterembe és a legközelebbi éjjel-nappaliban vettünk volna egy rekesz chip-set és a gyerekeket felkeltve buliztunk volna hajnal háromig, azután szeretkeztünk volna a felkelő napig. Az egész ház délutánig aludt volna; a gyerekek, azért mert kijátszották  magukat, mi meg azért mert úgy csináltuk volna az ágyban, mint a fiatal tinédzserek, hiába már harmincötön is túl voltunk. 

Nem sajnos nem így történt. Mosolygott, de szomorú lett. Én bennem közben a szégyen eltűnt, de a harag nőtt. 

- A gyerekek? Hol vannak?

- Dél múlt öt perccel, szóval az iskolapadot koptatják szegénykéim. 

- Ma van a biológiából az a nagy dolgozat, amiért annyira fél…

- Igen, kellettél volna este, de sikerült megoldanom, ráadásul kicsit még latinul is megtanultam. A füzetedből.

- Az én régi jegyzetfüzetemből tanultatok?

- Csak apa füzete kellett neki, nem tehettem mást.

- Megtaláltad fent a padláson?

- Igen, van egy régi dobozod. Elég sok cuccal, szerintem ez még kölyökkorodból való. 

- Az a doboz? Azt hittem, amikor ide költöztünk ott hagytuk a régi lakásban. 

- Valahogy mégis itt van. Talán az egyik gyereked akarta, hogy hozzuk el. 

Letusoltunk együtt, majd megborotválkoztam. Addig a feleségem sütött nekem pirítóst és főzött egy jó erős tejes kávét, de kizárólag laktózmentes tejjel. A gyerekek elől eldugta, mert jobban itták apának a tejét, mint a rendes tejet, így ha nem maradt nekem laktózmentes, sajnos az egész napom szar lett. És a munkámból kifolyólag nem lehetett ilyen. Mindig felkészültnek, pontosnak és persze stressz mentesnek kellett lennem. 

Alig értem le a konyhába a telefonom csörgött. 

A rossz következett egymás után. A könyvelőirodából hívtak, hogy tájékoztassanak a felmondási dolgokról, amiket szinte napi szinten végeztem, természetesen a sok-sok számlák és bérpapírok mellett, és ne feledjük az interjúkat, az adóhivatallal való napi harcot, a fogyasztóvédelem egész napos telefonálását és a kávégép teljesíthetetlen működését. 

Hogy miért rúgtak ki engem? Nem csak engem, azt hozzá teszem, velem együtt hat embert küldtek el. Én már öt éve kezdtem ott, az utóbbi két évben voltam az irodavezető helyettese, magyarán olyan kurva jó lettem, hogy a fizetésemet el is kértem. Előtte pedig hét éve még az utcán éltem. Most meg egy hatalmas tudással, magas beosztással és magas fizetéssel éltem a családommal. Két fiammal, akik a legnagyobb tanítóim az életben, és természetesen a szerelmemmel, aki mindenkit összetart, és azt hiszem menthetetnül szerelmes belém, bár sokszor nem tudom miért. És ez a szerelem tíz éve robbant ki. Nincstelen voltam. Egy senki. Ő pedig egy minimálbéres eladólány volt, akit tizenkét óráztattak és nem bírt otthonról elköltözni az idegesítő családjától. Ez a szerelem ott kezdődött és most ide jutott. 

 

- Ne aggódj, találsz munkát! Én addig is dolgozok, egy darabig jobban takarékoskodunk, ennyi. 

- Nem te vagy a férfi, szívem és egyedül nehéz lenne neked fenn tartani a családunkat, minél előbb munka kell nekem.

- Így van, lehet, pár napig keresel, de lehet egy-két hét. Idő kell, de találsz. 

Megreggeliztem. Majd kopogtak az ajtón. 

A kocsi és kerítés eestetét említettem, igaz? A rendőrség volt  az. Nyomozás, papír munka, kiabálás, pereskedés és végül a fizetés. Ez a családi kasszánkat megterhelte, így tudván, hogy nem tudom növelni pénzzel. Délután nem bírtam elmenni a gyerekekért az iskolába, így csak otthon találtkoztunk. Öleltek, pusziltak és kérdezgettek hol voltam este, miért maradt el a mese, miért nem tanultam vele, de ma csinálok igaz nagy hab fürdőt ahogy szoktam, mert anya nem tud olyan nagy habosat. 

Azt magyaráztam, hogy sokat kellett dolgoznom, majd elnézést kértem a kimaradt meséért és a tanulás elmulasztásáért, de ma mindent bepótolok. Igen, lett is hatalmas hab fürdő. 

 

Rá akartam gyújtani. Remegtem egy jó cigiért, de mióta is dohányzom újra? A kanapé oldalában találtam egy fél doboz Marlboro-t, a zsebemben egy vizes öngyújtót, ami egyből működött. A számba vettem a cigit, meggyújtottam és eláradt a hamis önelégült érzés. Átvillant egy kép előttem, tíz éve nem is cigiztem, de pár hete újból a számba vettem. Az utcán sétáltam a sokadik állásinterjú után, maszkkal persze. 

Egy régi barátom szólított meg. Elbeszélgettünk mi történt velünk mostanában, ő elmesélte, hogy elvált a feleségétől, a gyerekkel lelépett külföldre, de igazándiból tök jó élete lett és nem akarok-e venni valami tök jó dolgot tőle. Én hiába beszéltem az eddigi tökéletes életemről majd a beindult összeomlásról, nem érdekelte őt. Anyagot, füvet árult és kellett neki a pénz. Mondtam nem, de ha ad egy szál sima cigit, adok egy százast. Kinevetett engem, nem így emlékezett rám anno, de adott egy cigit és nem fogadta el a százast. A hamis érzés. 

A nikotin megtalált. Megint. 

Itt a kanapéban fújtam a füstöt. A tűz lassan leégett, kint még szakadt az eső. 

A következő napokban sem találtam munkát, szinte mindenhol ahova mentem küldték el az embereket vagy zártak be. A maszk lett a cigi mellett a társam. Majd esténként az alkohol. A szégyen alább hagyott, nem zavart a gyerekek előtt a pia vagy cigi szagom, én próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, ám ők a boldog pancsolás vagy esti meseolvasás közben egyre jobban csendben maradtak. Tanulni már nem volt erőm, mert otthonra is vettem alkoholt, persze titokban voltak a család előtt. A feleségem többet dolgozott, de nem keresett sokkal többet, a számlák pedig jöttek. A maszk és a fáradtság lett az ő barátja. Én részegen aludtam legtöbbször mire hazaért. A romantika, a szeretkezés pár hét alatt megszűnt. A gyerekek végül itthon tanultak, mert bezártak az iskolák. A kocsmák zárva tartottak. Kénytelen voltam otthon inni, titokban, miközben a gyerekek tanultak, vagy játszottak és én próbáltam vezetni a háztartást, de amikor otthon is volt a feleségem is ittam, csak nem olyan sűrűbben. A régi barátommal is elkezdtem találkozni a bevásárláskor, és tőle is vettem tök jó dolgokat, nem csak a boltban tök akciós babkonzervet vagy kenyeret. A doboz cigit a feleségem idővel elfogadta, mérges nem volt, inkább csak szomorúbb, és egyre csak szomorúbb. A gyerekek nem akartak nagy hab fürdőt, majd csak anyával akartak mesét. 

A harag akkor töltött el végleg, amikor a gyerekek nem engedtek be a szobába, hiába jó éjt puszit akartam adni, nem akarták. Tudtam jól, hogy a büdös szagomtól, de a harag irányította a szívemet. 

Elkezdődtek a veszekedések. 

A gyerekekre kiabáltam, nem bírtam elviselni az elkerülésüket. A feleségem pedig velem veszekedett, hogy mit várok el? Piálok, cigizek, sőt talált egy még büdösebb cigit is, így a gyerekek nem ismerik az apjukat, nem tudják hova tenni, ki is vagyok. Ő tudja ki voltam ezelőtt tíz éve, de a gyerekek nem tudják. 

A veszekedések folytatódtak. 

A számlák miatt feszültebb lettem, a házas életem abba maradt. A gyerekek nem szóltak hozzám. Én többet ittam, szívtam az anyagot. A doboz cigi már napi kettő lett. Az anyagi helyzetünk omlott össze. 

Nem tudtam már mit kezdeni magammal. A harag átvette az irányítást. A feleségem szomorú volt. A gyerekek féltek. Nyúltam az üvegért, szívtam a cigit, egyre jobban sötétült a világ, és ez a hamis világban éreztem magam immáron otthon magam. A hálószobából kiköltöztem a nappaliba, hajnalig ittam, majd sírva ringattam magamat álomba. Talán elővehettem a gitárt és néhány régi könyvet. 

Az egyik nap, amikor elmentek otthonról felnéztem a padlásra. Azt a dobozt kerestem. Nagy nehezen és részegen megtaláltam, de utólag egy újabb rossz hiba volt, ezernyi sebet téptem fel. A régi gyerekkorom emlékeit őrizte ez a doboz. Sok-sok sebet. Régen orvos akartam lenni, segíteni akartam másoknak, mert nekem is segítség kellett volna. A nagyszüleim fotóit könnyek között néztem. Majd anyámét, aki sosem bocsátott meg nekem. Azután a nevelt testvéreim fotóalbumát nézegettem. A régi zene cd-k, pólók, írások, füzetek mind itt hevertek. Aki voltam régen. Egy senki. Egy nincstelen, tele haraggal, tehetetlenséggel és fájdalommal. A halál fájdalmával. Kották is a kezembe akadtak, amikor a gitárral és a zenével valamiféle biztonságot találtam, ha csak egy kis időre is. Nagy rockstar is akartam lenni. Meg író. Meg orvos. Mégis sok minden sok voltam. Egy szeretetéhes gyermek. Alkohol, drog, pénz és a harag. 

Ez voltam én. 

Majd egy nap a fülembe suttogott valaki. Egy angyal, először azt hittem…de lehet megbolondultam…de én voltam…a lelkem angyala. 

Egy gyönyörű angyalnő, kék szemmel és szőke, hosszú hajjal, hatalmas mosollyal. Ragyogott, boldogságot sugallt és biztonságot adott. Azonban a szárnyai, azok a fehér szárnyai töröttek voltak. Véreztek. 

A fájdalom miatt. 

És amikor suttogott megpillantottam azt a lányt, aki a feleségem lett. Megsuttogta a gyermekeim születését is és a jövőjüket is. Utána folyton csak suttogott. 

„ Menj! Csináld! Csak csináld, ne foglalkozz semmivel! Szeress! Legyél szerelmes! Legyél a legjobb apa! Éljél és megígérem, hogy soha többet nem hagylak el!”

És a lány felsegített a földről, mert elestem részegen. Éppen külföldről tértem haza egy kisebb pénzzel, de csak tengődtem itthon. Öngyilkos akartam lenni. A lány megijedt és átölelt. Magához vitt, a szüleivel nem foglalkozott végre majd aznap este eldöntöttük, hogy holnap elköltözünk. Egy kis garzont találtunk este, ahol csak egy rozoga ágy volt, egy vízköves kád és wc meg egy rezsó a legpiciribb konyhában, amit valaha láttunk. Ebben a kis lukban kezdtünk élni, szerelmesek voltunk, családot akartunk és élni, amíg csak lélegzünk. Pár hét alatt teljesen leszoktam minden rosszról, végül a haragom is eltűnt, szint úgy mintha sose nem is élt volna bennem. 

Sokat dolgoztam, idővel összegyűjtöttünk egy nagyobb lakásra, megtartottuk az esküvőt és már jöttek is a gyerekek. Elkezdtem esti iskolába járni, de a könyvelés felé vettem az irányt, és amint elvégeztem el is helyezkedtem. 

A lelkem mindvégig a fülembe suttogott és átkarolt, a családom részévé vált, vagy ő már mindig is a családom volt. 

Sokat szenvedtünk, nélkülöztünk, de mindvégig boldogok voltunk, sosem sírtunk azért, mert szomorúak vagyunk. 

 

Most meg itt ültem egyedül a házban. A tűz leégett, a hamu halvány fénnyel világította meg a sok üveget a földön és a kopott gitárt. A doboz kinyitása még több haragot szült bennem. A suttogás gyengült és már idegesítő volt, vagy igaz csak nem mertem beismerni azoknak a valóságát. A gyerekek elhidegültek tőlem. A feleségem egyik este pedig összepakolt és elment. Valószínűleg a szüleihez költözött vissza, pont oda ahonnan elindult. És én is pont ott voltam, ahonnan elindultam. Változik az ember? Vagy sosem fog megváltozni? 

Miért pont ez az élet jutott nekem? És ahogy elhagyott a családom, az angyalom is elrohant tőlem. Hiába ígérte nekem, hogy sosem fog elhagyni, pedig én teljes szívemből hittem neki, mégis itt voltam egyedül. Magányosan. Igaz, én megszegtem az ígéretemet. 

Szóval most lelketlen lettem? 

A harag, amit érzek, a magam iránti féktelen harag a halálba fog üldözni. Mi ez? Honnan ered? A világgal született meg a harag? Vagy csak az testembe költözött bele? 

Miért haragszom? 

 

folytatjuk...

loading...


Szólj hozzá Te is!