Megvan a tipikus amerikai film sztori, amiben a csinos, szőke csaj elmegy a családjával egy távoli szigetre nyaralni? Amint megérkezik, az első ember, aki szembejön vele egy magas, napbarnított Adonisz, aki széles mosollyal köszönti őket. Az apa összehúzott szemöldökkel konstatálja, ahogy lányát végigméri a srác. A lány elpirulva, zavartan mosolyog. A nyaralás alatt valahogy összejönnek, aztán eljön az utolsó nap, és azzal együtt a dráma, hogy el kell válniuk egymástól. Nem hiába ennyire elterjedt és a film gyártók által előszeretettel használt szituáció ez, hiszen nagyon sokat jelenthet akár néhány együtt töltött nap olyasvalakivel, akivel szívesen töltünk időt. A végén mégis csupán egyetlen dologra koncentrálunk, hogy elmúlt és már nincs mellettünk az adott személy.
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, mennyi jó élménnyel gazdagodtunk azáltal, hogy megismertünk valakit. Mikor egy ember kilép életünkből, legyen szó egynyári kalandról, szakításról, egy barátság végéről vagy, ha elveszítünk valakit, mindig úgy érezzük, egy részt magával visz belőlünk. Ez pedig egy űrt hagy bennünk, amit egy másik ember társaságával, új hobbival, veszély kereséssel próbálunk betölteni. Bármi megteszi, ami képes elfeledtetni a hiányát. Pedig talán egyikre se lenne szükség, ha kicsit más nézőpontból néznénk a helyzetre.
Mi lenne, ha arra koncentrálnánk, mit tanultunk az adott embertől? Jobbak lettünk, attól, hogy megismertük? Segített rájönni dolgokra, esetleg jobban megismerni magunkat? Vagy egészen egyszerűen csak jól éreztük magunkat vele? Tudtunk együtt nevetni? Ha a válasz bármelyik kérdésre igen, akkor hálásnak kellene lennünk neki mindezért. Igen, tudom "könnyű azt mondani". Ez azonban mindig így lesz; az emberek be- és kilépnek az életünkből. Akad, aki rövidebb ideig, van, aki hosszabb távon lesz jelen mindennapjainkban. Van, akivel csak múlatjuk az időt, és van, akinek vágyunk a társaságára, ezáltal hiányát is jobban megérezzük. Az is gyakori, hogy észre sem vesszük, hogy az adott ember negatívan hat ránk. Magazinunkban olvashattatok már az energiavámpírokról, és biztos vagyok benne, hogy Neked is volt már toxikus kapcsolatod; legyen szó párkapcsolatról, anyósról, "jó barátról". Ha az adott személy társaságában úgy érzed nem lehetsz önmagad, egy beszélgetés után pedig el kell indulnod megkeresni az életkedvedet, mert az valahol eltűnt a társalgás folyamán, akkor bizony toxikus kapcsolatról beszélünk. Sok esetben hiába érezzük, hogy valami nincs rendben, kézzel-lábbal kapaszkodunk a másikba, mert nem akarjuk elveszíteni. Pedig ez nem elvesztés, sokkal inkább elengedés. Meg kell szoknunk a lépteink hangját, ahogy elsétálunk az ilyen emberektől.
Egészen addig fogunk szenvedni az adott ember hiányától, ameddig nem fogadjuk el a tényt, hogy kilépett az életünkből. Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy örökre eltűnt és soha nem fogunk újra találkozni vele, bár mind tudjuk, hogy ez is előfordul sajnos. A legtöbb esetben mégis csupán annyit jelent, hogy el kell fogadnunk, ennyi idő járt nekünk és okkal volt jelen az életünkben az adott személy. Ha megtanulod értékelni az együtt szerzett emlékeket, tapasztalatokat és a pozitívumokat bezárod szépen egy dobozba, majd elrakod a szekrénybe, bármikor újra átélheted azokat. Újra és újra lepörgetheted a fejedben az összes apró együtt eltöltött jelenetet. Egyetlen szabály van, ne várj folytatást, mert nem erről szól. Ha elfogadod, és megelégszel azzal, ami történt, sokkal boldogabban fogsz visszagondolni egy év múlva a történtekre, mintha még hetekig keseregnél azon, hogy elmúlt.
Tehát ne bánd, hogy véget ért, örülj hogy megtörtént!
További cikkek
