Pszicho rovat

Akarom, hogy tudd az esőfelhőkön túl is kék az ég, és hogy a mosolyod elég ahhoz, hogy szebbé tedd valaki napját.

Az életünknek vannak pontjai, amik nélkül teljesen üresek lennénk. Nem tudom elképzelni az életem a családom, az önmegvalósítás, hobbik, munka, szerelem nélkül, de a mindennapjaim egész biztosan teljesen üresek lennének barátok nélkül. Igen, a barátok az ember választott családja.

Sokan bele sem gondolnak, hogy a mámor, eufória érzése nem csak ezen tényezőkből eredhet. Miközben sokan akaratlanul, ösztönösen keresik azt az egy dolgot, ami nem az öröm útján okoz eufóriát. Ez pedig nem más, mint a félelem. A félelem mámora. Ismerősen cseng?

Sokszor mondják, hogy a legjobb dolog az őszben, hogy nincsenek végre szúnyogok. Azok az apró lények, amelyek megkeserítenek minden nyári éjszakát és a vízparti bulikra nem parfümmel, hanem szúnyogirtóval körbefújva megyünk. Éppen annyira utálom őket, mint azokat az energiavámpírokat, akiket bőröndként húzok magammal a múltamból.

„Felnőttem” – hangzik e mondat oly sokszor, oly elhasználtan. Honnan növünk fel? Hova növünk fel? Mi ennek a folyamata? Hosszú lépések sorozata ez, vagy egyik pillanatról a másikra csapunk át Micimackó kuckójából a villanyszámlák és az adóbevallások fullasztó tetemébe? Hogyan száll el fejünk felől a megszokás, a biztonság?

Te és Én, egyek vagyunk. Az ember zömében külső forrásokra támaszkodik. Mesterséges vadonban él. Féli a hatásokat, védelmezni akar. Megmenteni magából valamit. Megmenteni azt, ami benne isteni. Ez is csak emberi vonás.

A szerelem mámorító érzése részegített már meg engem is, akárcsak sok más embert ezen a Földön. Átélhettem és valósággá válhatott az, amiről azt hittem, csak a filmekben létezik. Az az igazi nagy elsöprő szerelem, amibe beletemetkezel, és csak élvezed a pillanatot, a létezést kéz a kézben, összeforrva. Az ilyen boldogságban, jobb esetben egy életen át lubickolunk. De mi van akkor, ha ez a mámorító szerelem úgy megy, ahogy jött? Hirtelen.