Beszéljünk másról

Itt én, a fák előtt meg ő. Közöttünk áll a forró levegő. Csak áll, nem mozdul ahogy mi sem. Leejteném, de megfeszült tekintetem.

Én elkezdek félni. Érezni, amiét él, ő, a rém. Nem tudom, hova kísérjem haza. Feszengett, s, mikor kimondta, sírt.

Nem jártam még erre. Csak elém tárult. Valami fura világ. Aszteroidák.

Rövid elemzés egy zene szövegéről.

Vannak dolgok, amikről igazán nehéz beszélni. Ilyenkor hallgatunk inkább. Vagy próbálunk hallgatni... De ha nem mi, hát beszél róla minden fáról lehullott levél, erről beszél a hold, s a csillagok. Nem tudunk anélkül élni, hogy ne emlékeznénk a holtakra, s az élőkre. Mert ha ezt tennénk - elvesznénk, mert újra elkövetnénk azokat a hibákat, amiket már előttünk elkövettek; s amelyek milliók halálához vezettek...

Egy nap meg kellett ismerniük... a nevét, a végtelenséget, a Szirént,

Három ember állt a domb tetején. Szótlanul néztek az ég felé. Fejük fölött a felhők lassú, gúnyos táncot jártak. A szél feléjük kacagott, s a domb fáinak tövébe ült. A völgyből idegen ének hangjait hozta fel a visszhang...

Pont mint az az összekoszolt remény, mit magunkra húztunk ha indultunk csatába vagy csak a kertbe

Az álom furcsa, fájdalmas emlékképpé formálja a múltat; börtönbe zár, megbélyegez...

Csak te voltál nekem méz a reggeli kávéba, s néhány jó szó cukor helyett...