Magyar Gina cikkei rovat

Próbálok egy olyan úton járni, amibe kicsit belefér az is, hogy megvegyek magamnak néha hőn áhított dolgokat, elmenjek pihenést és élményt adó helyekre, de ezek mégsem olyan mértékűek, amikkel csődbe viszem magam, vagy a családomat.

Fájóan őszinte ember vagyok és nem szeretek kérdéseket hagyni magam mögött. Ahogy én sem szeretem a bizonytalanságot, mást sem tartok abban. Persze van az a helyzet, amikor valaki vakon akar hinni egy útban és teljesen vakon közlekedik az életében, tudom milyen ez, és az is, amikor valaki pont azt mondja meg, amitől a leginkább félsz, hogy valaki egyszer kimondja. Pedig te magad is tudod.

December 30-a reggel 5 óra van, idén már nem kell dolgozni (haha), azonban az ember agya nem képes olyan könnyen leállni. No, nem munkán pörgök – azt általában nem hozom haza agyban sem…

Az év végéhez közeledve a legokosabb, ha tart az ember némi számadást önmagával, önmagában azzal kapcsolatban, amit az adott évben csinált, ami történt vele, vagy, ami elmaradt.

…nem is tudok más címet adni a kis irományomnak, mert csak ez jut eszembe akkor, ha a legutóbbi – nem éppen rövid – történetre gondolok. Sokáig nem kell kutakodnom az emlékeimben, mert csak a napokban zárult le végleg a romantikus csalós sztori és nemcsak a Scottos.

Az utóbbi egy hónapban egy nagyon tanulságos saját bőrömön megtapasztalt oknyomozásban vettem részt, én voltam (majdnem) az áldozat, a szeretett nő, a kételkedő és végül az elhagyott is…muszáj volt megvárnom a sztori végét…Lol…

Most egy fura kísérletbe kezdek ezzel az írással, hiszen az előzőekhez hasonlóan most sincs sok okom a hejehujázásra az életemben, viszont már én magam is unom ezt az apátiát, úgyhogy elhatároztam, hogy akkor is pozitív dolgokkal próbálok előrukkolni, és igenis előszedem ezeket. Mert vannak, csak nagyon mélyen. Ilyenkor szokott eszembe jutni, hogy valószínűleg csak baromira elégedetlen vagyok az életemmel – azzal, amivel más határtalanul boldog lenne, de ez engem persze nem vígasztal – mert maxi

Van az a pont időnként az életünkben, amikor mindamellett, hogy „összejön minden”, még a lelki pozitivitás is cserbenhagy minket és akkor aztán jön a bukovári…

Többször nekiálltam írni az elmúlt hetekben, de mindig becsuktam a wordöt mentés nélkül, mert egyszerűen néhány mondat múlva üresnek éreztem magam, a fejem, mindhiába valónak azt, amiről írtam volna. Lehet, hogy most sem lesz másként.

Amikor valaki az emberi érzésekről vagy a sajt életéről, életéből ír valamit, az általában negatív szokott lenni, vagy legalábbis végső soron negatív a kicsengése. Hogy történhet meg, hogy a boldogságunkról nem írunk, csak a fájdalmainkról? Persze ebben benne van az, hogy az írás segít feldolgozni a lelki sebeket, könnyebb utána, néha még sírunk is közben.