Elv/érzek rovat

Mindannyiunk lelkében léteznek pici fáklyák. Egy emberi ésszel felfoghatatlan és megérthetetlen, okos terv részeként, gondosan vannak elhelyezve pontosan ott, ahol lenniük kell. Bizonyos történések hatására, az események által kiváltott szikrák lángra lobbantják őket és a fény gyengéd öleléssel olvasztja magába a sötétséget. Így születik a felismerés. Mindaz, ami addig nem látszott, jól kivehető, érthető, tiszta egyértelműséggé változik.

Az adventi és karácsonyi időszakhoz maradéktalanul hozzátartozik a vásárok hangulatos kivilágítása, a főtereken áradó a gyermekkor ízeit felelevenítő fahéjas kürtőskalács illat, a gőzölgő forralt bor és puncsmámor, ami átmelegít a dermesztő hidegben, és a kis bódék érdekesebbnél érdekesebb kézműves termékei.

Felkeltek a csillagok is azon az éjjelen. Én a Lélek, miután porhüvelyem elszenderült, s én megszeretgettem; kiültem az ablakba.

"Mi ragyog a gömbön, az adventi koszorún, a fényfüzéreken túl? Van egyáltalán valami? Pislog még a tűlevelek között az a régi melegség és hála, ami egykor izgatott kisgyermek módjára ugrálta körbe az ünnepet? Szeretném azt mondani, hogy igen. Szeretném azt HINNI, hogy igen."

S újra ott álltunk a padnál. Te továbbra sem szólsz, de szívből mosolyogsz, és hátrálni kezdesz. Elengeded a kezem, de hívsz, hogy menjek veled. Közben kezd elnyelni a novemberi köd. Ne menj! Nem akarok itt maradni! Elindulok én is...

"...az alkotás felelősségteljes folyamat. Sorsot adsz valaminek, ami egy felsőbb minőségből jön. A lelked darabjait teszed halandóvá. De miért cselekszünk így, ha valahol a tudatunk „jól-értő” ősbölcsességével nagyon is tisztában vagyunk vele, milyen kockázatokkal jár mindez?"

Önmagunk szeretetével kell kezdeni. Hogy elinduljon az emlékezés folyamata. Ennek első lépése pedig az elfogadás. Ez talán még mások elfogadásánál is nagyobb feladat….hiszen „én mindig ott vagyok magammal”…Megvan az a tulajdonságunk, hogy imádjuk a tökéletességet hajszolni, ma pedig ezt már mesteri szintekre emeltük…aminek az lett az eredménye, hogy nem bírjuk elviselni valódi lényegünket. (Nemhogy szeretni!) Pedig itt, ebben a világban és időben, amiben mi létezünk, tökéletlenség van.

Sok évnyi önmarcangolásba pedig megannyi nem is annyira ritka történet belefért. Fájdalmak, csonka család, eltorzult férfi kép, megaláztatás, elnyomás, erőszak, alkohol, depresszió, öngyilkossági hajlam, szökések, betegség, de ezeken felül leginkább küzdelem. Hetek óta írom ezeket a sorokat, mert döcög, mert feltép sebeket és emlékeket, amiket nehéz kimondani; Történet foszlányokat, amelyekről nem lehet, nem nyersen írni

Ahogy felnézek a pohárból egyszerre meglátni Krúdyt a „találmányát” fogyasztva, és az idős kocsmáros elé teszi az újabb adag papírt. Talán éppen a Szinbád születik, hiszen hol máshol lehetne azt megírni? Vajon érzik egymás között az eltelt korokat?

A kánikula némaságában még hallom a gyerekzsivajt, a nevetést. Talán a strandról jön, talán a táborból, talán az elmúlt boldog idők hangja ez, mely mindenütt kísért, ahol valaha nyaraló állt.