Nem tabu

Lassan negyedévszázados leszek. Szörnyű leírni és kimondani is. Közeledik a 25. születésnapom, ami hát valljuk be mégis csak egy vízválasztó. A női magazinokban is azt olvastam, hogy csomó minden van, amit a 20-as éveimben még megtehetek, de 30 évesen már lehet, hogy nem kellene. Vagy azért, mert nem illik, vagy azért, mert már nem tesz jót az egészségemnek. De így, hogy hamarosan felfelé kerekítjük a huszas éveim, muszáj eldöntenem, hogy hogyan élem tovább az életem.

Keressük a szerelmet, vagy inkább várjunk rá? Véleményem szerint a legaktuálisabb téma manapság a társkeresős ismerkedés. Baráti körömben tapasztaltam, hogy sokan belevágnak ebbe az ismerkedési formába. Az, hogy működik vagy sem élethelyzet függő és leginkább a saját motivációnktól is függ.

Történik, ami történik… Háború, erőszak, igazságtalanságok, minden…

Rohanó világ, Siető birkák.. Hát, én is futottam.

Azt mondják, hogy életünk és személyiségünk alakulásában a szülőknek, a családunknak és a tanároknak van a legfontosabb szerepe. Az ő dicséretük esik a legjobban és egyben az ő bántásuk fáj a legjobban… Ám egészen biztosak vagyunk abban, hogy ez valóban így van? Én azt mondanám, hogy az ő szerepük kulcsfontosságú, de mellettük van egy másik lényeges tényező. Ugyanis a gyermek érzéseinek és magának az egész lényének a legnagyobb fájdalmat nem más tudja okozni, mint egy MÁSIK GYERMEK.

Bár jómagam is cikkeket írok a közmédia távol áll az én lelkivilágomtól. Nem olvasgatom különböző hírportálok celeb történéseit és a tv nézésről is évek óta leszoktam. Az infók így is mindig eljutnak hozzám. Az egyetlen közmédiás tevékenység, amit azonban minden évben tényleg nyomon követek, az A Dal és maga az Eurovíziós Dalfesztivál. Bár személyes véleményem, hogy ez a Dalfesztivál egy burkolt politikai hidegháború, azért mégis figyelem és értékelem minden évben. Számomra ugyanis nem az az érd

Többször nekiálltam írni az elmúlt hetekben, de mindig becsuktam a wordöt mentés nélkül, mert egyszerűen néhány mondat múlva üresnek éreztem magam, a fejem, mindhiába valónak azt, amiről írtam volna. Lehet, hogy most sem lesz másként.

Tele a net ezekkel a "ki és mit gondol a munkámról" mémekkel és soha ennyire aktuálisnak és valóságnak nem éreztem, mint az elmúlt időszakban. Rendszeresen szajkózom, hogy mennyire elismerem a fizikai munkát végző embereket.

Régen a lépcsőházak és az utcákhoz tartozó terek tele voltak gyerekekkel. Minden családba legalább két apróság született. A hétköznapi csöndet gyerekzsivaj, sikongatás és boldog kacagás töltötte meg. Ma micsodák van az utcákon és a lakásokban? Na mik? Hát kicsi kutyuskák! Üngyüm-büngyüm kis (vagy hatalmas) szőrpamacsok. Egyem a szívüket.

Nehezen lépkedek. Az orkán erejű szél egyenesen az arcomba fújja a havat